Fekete István: Egy szem kukorica
Lazi Kiadó
Hová sorolható Fekete István prózája?
Boldog író Fekete István, ki felfedezte, hogy az összes tragédiát és komédiát (temetést és esküvőt) ugyanabban a fekete öltönyben éljük át.
Világában penészes időszaga van a csendnek, s napsugár olyan, mint az óramutató. Ha esik, azt onnan észrevenni, hogy beszélni kezd a lábas. A hold felkel, és gúnyosan néz a mezők fölött, mint egy éjszakai korhely. Beszél a kabát. A varjúkárogás télen a pincéből hallik. Szúnyoghangon sziszeg a gőz. Ha elül a szél, álmodik a föld. Az öregségben nincsen már több titok. A rigó veszekedik a varjúval, és nyárfalevélen fuvoláz. Gébics segít a kukoricának felnőni. Krumplit enni libazsírral: nem rongy étel. A patak vizén estefele végigszalad az alkony. Ősszel a sárgarigó elviszi a fuvoláját, a csíz a citeráját, a varjúk a trombitájukat.
Nem is kell nekünk már magyar mágikus realizmus, itt van nekünk ez a tündéri realizmus, aminek életszeretete, mesélőkedve minden fontosat elmond nekünk gyerekcsínyekről, lénykérésről, az élet igazán fontos dolgairól.(Kerekes Tamás)
„Fekete István különös jelenség a magyar irodalomban. Jószerével minden olvasni tudó hallott róla, még egy-egy művének címe is eszébe jut, mégsem szerepel az irodalmi kánonban. Sem a kortársak, sem pedig a halála óta eltelt harminc esztendő irodalomtörténet-írása nem vállalkozott a besorolására. Az előbbiek a kérdésfelvetésig jutottak el, az utóbbi pedig megelégedett az ötvenes években ráragasztott „ifjúsági irodalom” bélyeggel. Az így felcímkézett „fiók” aztán idővel kihúzhatatlannak bizonyult a kutatók számára, és ezért mintha már életében megfeledkeztek volna róla. Életműve lassanként a fiatalok és a rajongók olvasmányává vált. A körülötte kialakult, jórészt laikusok által ápolt kultusz minden bizonnyal ugyancsak riasztóan hatott irodalomtörténészeinkre. Halála évében küldött levelében az író mindenesetre joggal panaszkodott Veres Péternek, hogy „a hivatalos kritika alig vagy semmit nem foglalkozik írásaimmal”
A pályakezdő Fekete István irodalmi kapcsolatairól ma még keveset tudunk. Egyik felfedezőjével, Csathó Kálmánnal életre szóló barátságot kötött, 1945 előttről fennmaradt névjegyzékében azonban rajta kívül az írók közül csak Harsányi Gréte, Saád Béla és Wass Albert címe és telefonszáma található meg.3 Persze ez még nem jelenti, hogy másokkal nem ápolt inspiráló viszonyt, hiszen az Új Idők szerkesztőségében folyamatosan lehetősége nyílott a kapcsolatteremtésre. A negyvenes évek elejétől a könyvnapoknak is rendszeresen vendége volt, miként azoknak a rendezvényeknek, amelyeket különböző irodalmi társaságok szerveztek. 1940. május 18-án, eleget téve a Kazinczy Társaság meghívásának, Kassán olvasott fel,4 1941. március 24-én pedig a Zeneakadémia Kamaratermében megrendezett Diárium Irodalmi Esten.5 1943 kora őszén a kaposvári Berzsenyi Társaság fővárosi ülésén is szerepelt, melyet az Akadémia előadótermében tartottak meg. Az író ekkor az Ünnepi nyúl című elbeszélését olvasta fel, többek között Babay József és Takáts Gyula társaságában.6
Fekete Istvánt két (részben) irodalmi folyóirathoz és egy hetilaphoz fűzte szorosabb kötelék.
1935 és 1949 között folyamatosan publikált az Új Időkben. A Hajnal Badányban című regénytől kezdve minden regénye itt jelent meg folytatásokban, és hosszabb elbeszélései is ebben a folyóiratban láttak napvilágot. Életműve értékelését azonban e tizenöt esztendős kapcsolat döntően nem befolyásolja, mert az Új Idők nem műhely volt. Kezdetektől a legolvasottabb szépirodalmi lapok közé tartozott, mely elég tekintélyes honoráriumot fizetett ahhoz, hogy – az avantgárd kivételével – a legkülönbözőbb irányzatok képviselői publikáljanak hasábjain. Így Herczeg Ferenc mellett nemcsak Csathó Kálmán és Harsányi Zsolt, de Krúdy, Kosztolányi és Karinthy is munkatársa volt a kiadványnak. Fekete Istvánnal egy időben pedig különösen sokszínű szerzőgárda gondoskodott az Új Idők népszerűségéről, többek között Márai Sándor, Kassák Lajos, Szerb Antal, Örkény István, Déry Tibor, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Mándy Iván, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Szép Ernő részvételével. E töredékes névsor is szemlélteti, hogy a folyóirat gyűjtőhelye volt a különböző irányzatoknak, és ezért olyan általános irányvonal, illetve esztétikai elképzelés nem határozható meg vele kapcsolatban, amelynek segítségével feltérképezhető lenne Fekete István 1949 előtti prózája.(Sántha Gábor)”
Összeállította:
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Leírás: Az Egy szem kukorica című elbeszélés-gyűjtemény először 1944 húsvétján került a könyvesboltok kirakatába. A megjelentetést vállaló Új Idők Irodalmi Intézet azzal a leplezetlen szándékkal adta ki egyik legnépszerűbb szerzőjének újabb válogatását, hogy feledhetővé tegye a Fekete István számára kényelmetlennek érzett vadászirodalom-skatulyát. A harmincnégy elbeszélés közül csak néhánynak témája a vadászat, de ezekben sem dörren a fegyver. Ebből következően nem a Nimród közleményeiből szemezgetett a szerkesztő, hanem mindannak javát sorolta egymás mellé, ami 1936 és 1943 között az Új Időkben, az Esti Újság tárcarovatában, valamint néhány más folyóirat és napilap hasábjain napvilágot látott.
Az elbeszélésmódok változatossága, a szerteágazó figyelem és az erőteljes nyelvezet gazdagsága érett, sokoldalú írónak mutatja Fekete Istvánt. A nyilvánvaló szerzői-kiadói szándékból következően vitathatatlan az Egy szem kukorica eklektikussága, amit azonban sajátos harmóniává old az emlékezés és a közösségvállalás. Bármiről is legyen szó - a természetről, a szülőföldről, a családról vagy a barátságról -, az aprólékosan részletező ábrázolást hatékonyan időtleníti a tűnődő hangulat és az érzelmesség vállalása.
Mindezek alapján a kortárs kritikusok költészetet emlegetve méltatták az Egy szem kukoricát, de talán pontosabb lenne ahhoz a tündéri realizmushoz sorolni, amelyet éppen ez idő tájt emlegetett elismerően az író. Ez a modernizált népiesség számos világirodalmi forrásból táplálkozó, bukolikus hangulatú, stilizált és folklorizált Fekete István-i változata, amely nemcsak olyannak láttatja a világot, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene.
Hatvanöt esztendő telt el az Egy szem kukorica első megjelenése óta, és az elbeszélései ismerősnek tűnhetnek az elmúlt évtizedek különböző válogatásaiból. Így, együtt azonban azt szemléltetik hatásosan, hogy a pályája elején - amikor még senki sem gondolta ifjúsági írónak - milyennek akarta mutatni önmagát Fekete István. Ráadásul nemcsak gépelési figyelmetlenségek és a stilisztikai javítások mutatnak eltérést az első közlésekhez képest, hanem esetenként mondatnyi törlések és betoldások, valamint néveltérések is. Mindezek egyértelmű jelzései annak, hogy az Egy szem kukorica szerkesztésekor a szerző fontosnak érezte a saját kezű változtatást.
