Emberarcú nihilizmus
Az eddig pusztán szamizdatban létező nagy művet Vaclav Havel(indián nevén Két Medve) nem pusztán azért írta meg, hogy bebizonyítsa, hogy az írás nem disszidálás, s a szöveg megjelenését úgy időzítette, hogy az még a pápa látogatását megelőzze. Ekkorra azonban Havel már kénytelen volt bevallani a cseh titkosszolgálatnak, hogy az anyja néger volt. Identitásregénnyel van tehát dolgunk, melynek centrális problémája, hogy Vaclav Havel Poprád menti nyaralójában, egy augusztusi reggelen, a rebarbarabokor mellett két fasz nőtt. Eközben az állandó letartóztatásoktól való félelmükben a cseh Repülő Egyetem tagjai, a letartóztatások miatti félelmükben nem hagyják el a lakásukat csomag cigaretta és fogkefe nélkül. Ez a két dolog aztán a narratívában szervesül. A műben kognitív folyamatok eredményeként feltűnik Cervantes, ez úttal Husz János képében, miközben a Morva szakadatlanul árad. Közben megérkezik Friedrich Eberhard Stiftung kitüntetése, amit Deutsch Tamás akar átvenni, ami mulatságos komplikációk forrása lesz. Havel kulcskisregényében döntő szerepet játszik a politikailag erősen megszűrt Károly Egyetem kitiltott hallgatóiból verbuválódott fiatalok csoportja, mely a Vencel tér környékén, a Krakovska utcában, Vladimir Pajzler építészhallgató műteremlakásában kommunát hoz létre, amely az underground előretolt helyőrségévé válik, megtestesítve a számtalan palack morva bor mellett az emberarcú nihilizmust. A csoport egyik főszereplője Svatopluk Karasek, a karizmatikus pap, aki annak idején a Plastic People-ban játszott, akárcsak Jan Kratochvil, zenész és filozófus, vagy Drozd professzor az orosz irodalom szakértője, aki Pelevintől tanulja a cselekményvezetést. A nagy mű központi mozzanata Jacuses Derrida prágai letartóztatása lesz, mely csak időben előzi meg az Allan Ginsberg körül (a prágai majális királya) kibontakozott atrocitásokat. Eközben minden eddiginél izgalmasabb dolog történik. Havel az elbeszélő szöveg rejtett technikájának kiaknázásával megmutatja, hogy milyen viszony alakul ki a szerző és olvasó közt, amit szimbolikusan egy csorba műfogsor testesít meg. Megérthetjük tehát, hogy minden szépprózai mű szükségképpen gyors, mint egy modern Bugatti, mert az általa épített világban számtalan esemény és szereplő zsúfolódik össze, így hát nem mondhat el mindent a világról. Jelzésekkel él, aztán az olvasó feladata lesz, hogy kitöltse a hiányokat, amire a köznapi nyelv metaforikus jellege egyértelműen felhatalmazza az olvasót. Végül is minden irodalmi szöveg lusta gépezet, mely az olvasóval végezteti el a feladat oroszlánrészét. A befejezésben felbukkan egy Herr Szerző Svájcból, aki odaadja Thomas Mann nagy művét Einsteinnek, aki azzal a megjegyzéssel adja vissza a Varázshegy-et, hogy az emberi gondolkodás „nem ilyen bonyolult”. Nyilván Einstein ekkor már túl volt azon, hogy visszautasítsa Izrael hivatalos felkérést, hogy köztársasági elnök legyen Jeruzsálemben, ami a modern képalkotó diagnosztika első megjelenése az irodalomban, mely később számos új toposz ismeretelméleti forrása lesz. Havel szövege olvastán megerősödhet az üldözéses skizofrén olvasó konkrét fenyegetettsége:a szöveg erdő, de vannak olyan erdők, ahol az ember nem Piroskával találkozik, hanem Molly Bloom-mal Dublinból. A narrátor itt elnémul egy szokatlanul innovatív tárgyas ige miatt, mely egyébként a szövegkohézió alapja egy generatív grammatikának hívott morfémahalmazban, de ha figyelmesen olvassuk Havelt, még az is megeshet, hogy az olvasó rájön, hogy nem Stanley ő a dzsungelben, hanem Livingstone, de mindkettőre egyformán süt az afrikai perzselő nap. Már csak az a lényeges kérdés marad, hogy Vaclav Havel erdejében valóban egy beszélő farkas lakik.
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
