A DA VINCI-BLÖFF
CARL E. OLSON, SANDRA MIESEL
A kiadó
Gold Book Kiadó
Debrecen
A könyv nem más, mint a Vatikán ellentámadása(Kerekes Roadmovie Tamás)
kódnak a kiterjedt kutatásokon alapuló, mégis közérthetően megfogalmazott kritikája. A regény a szerző állítása szerint tényeket és tudományosan alátámasztott eredményeket használ fel. A Da Vinci-blöff rácáfol erre az állításra, s bemutatja, hogyan használ Brown kellőképpen alá nem támasztott kutatásokat és erőltetett hipotéziseket azon furcsa elméletének alátámasztására, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak és szent vérvonalat alapítottak, illetve hogy a tradicionális kereszténység a történelem folyamán összeesküvést szőtt ennek az igazságnak az elfojtására.
Dan Brown szerint amit a legtöbb keresztény és nem keresztény tudni vél Jézusról, az teljes mértékben hamis – annak a katolikus propagandának a terméke, amit azért folytattak, hogy elrejtsék a világ elől az igazságot. Vajon tények-e A Da Vinci-kód állításai, vagy pusztán a képzelet szüleményei? Mi az igazság Jézussal, Mária Magdolnával és a korai egyházzal kapcsolatban? Valóban eltorzította a katolikus egyház a valódi Jézus képét? Miért oly népszerű a regény? Mi a helyzet a cselekmény mögött rejlő katolikus- és keresztényellenes propagandával?
A Da Vinci-blöff választ ad ezekre a kérdésekre és sok másikra is, feltárva néhány meglepő igazságot Brown könyvéről. A Da Vinci-blöff, melyhez Francis George bíboros, Chicago érseke írt előszót, illetve James Hitchcock, a St. Louisi Egyetem történésze bevezetést, Dan Brown népszerű regényének végső és kíméletlen kritikája.
A SZERZŐ(K)RŐL
Carl Olson, a Will Catholics Be „Left Behind”? című sikerkönyv szerzője, az Envoy magazin egykori szerkesztője. Jelenleg is rendszeresen publikál számos katolikus kiadványban, például a National Catholic Registerben, a First Thingsben és a Crisisban.
Sandra Miesel az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát középkori történelemből. Katolikus újságíró, több mint húszéves közírói múltja során több száz esszét és cikket írt, főleg a történelem, a művészet és a hagiográfia témáiban.
Dan Brown szerint amit a legtöbb keresztény és nem keresztény tudni vél Jézusról, az teljes mértékben hamis – annak a katolikus propagandának a terméke, amit azért folytattak, hogy elrejtsék a világ elől az igazságot. Vajon tények-e A Da Vinci-kód állításai, vagy pusztán a képzelet szüleményei? Mi az igazság Jézussal, Mária Magdolnával és a korai egyházzal kapcsolatban? Valóban eltorzította a katolikus egyház a valódi Jézus képét? Miért oly népszerű a regény? Mi a helyzet a cselekmény mögött rejlő katolikus- és keresztényellenes propagandával?
A Da Vinci-blöff választ ad ezekre a kérdésekre és sok másikra is, feltárva néhány meglepő igazságot Brown könyvéről. A Da Vinci-blöff, melyhez Francis George bíboros, Chicago érseke írt előszót, illetve James Hitchcock, a St. Louisi Egyetem történésze bevezetést, Dan Brown népszerű regényének végső és kíméletlen kritikája.
A SZERZŐ(K)RŐL
Carl Olson, a Will Catholics Be „Left Behind”? című sikerkönyv szerzője, az Envoy magazin egykori szerkesztője. Jelenleg is rendszeresen publikál számos katolikus kiadványban, például a National Catholic Registerben, a First Thingsben és a Crisisban.
Sandra Miesel az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát középkori történelemből. Katolikus újságíró, több mint húszéves közírói múltja során több száz esszét és cikket írt, főleg a történelem, a művészet és a hagiográfia témáiban.
Sokan fogadtak volna rá, hogy a Vatikán Dan Brown A Da Vinci-kód című könyvét1 nem részesíti majd olyan odaadó fogadtatásban, mint Mel Gibson naturalista Passióját: a regény hívő szemmel olvasva blaszfémia. Középpontjában az áll, hogy Mária Magdolna nem pusztán Jézus követője volt, hanem gyermekük anyja, maga a Szent Grál, aki méhébe fogadta be Jézus vérét – e királyi gyermek utódai a Merovingok és leszármazottaik. Másrészt Brown enyhén szólva kedvezőtlen képet rajzol az Opus Deiről, a konzervatív katolicizmus legsikeresebb hadoszlopáról.
Ehhez képest a Szentszék mintha meglepő beletörődéssel szemlélné, hogyan veszi birtokba a könyv a világot. A regényt 2 év alatt 44 nyelvre fordították le, mintegy 20 millió példányt adtak el belőle. Tucatnyi „segédkönyv”, illetve „kódtörő leleplező” kötet,2 számtalan honlap és ellenhonlap foglalkozik vele, a fő színhelyekre külön túrákat szerveznek. 2006 nyarán várhatóan ugyanígy tarol majd a film is, Audray Tatou és Tom Hanks főszereplésével. Hivatalos egyházi személy mégsem szólalt meg 2005 márciusáig, amikor Tarcisio Bertone kardinális, a Hittani Kongregáció egykori titkára, Genova érseke (akkor még II. János Pál egyik lehetséges utódja) vitát szervezett Történelem nélküli történet címmel, elmondandó, miért tartja veszélyesnek a könyvet. Ebből az alkalomból nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak és az Il Giornale napilapnak: a könyvet a 19. századi antiklerikális pamfletekhez hasonlította, megvédte az Opus Deit, megrótta a katolikus könyvesboltokat, hogy a haszonért képesek terjeszteni a regényt, és arra biztatott mindenkit, hogy ne olvassák el a könyvet.3 A Vatikán azonban finoman továbbra is elhatárolta magát attól, hogy hozzászóljon az elsősorban róla szóló, világméretűvé vált vitához: két nappal Bertone nyilatkozata után szóvivőjük közölte, hogy a kardinális nem hivatalos véleményt mondott, hanem a sajátját. Nem tudni, hogy ez esetben kisebb pápautódlási kampányról, illetve ellenkampányról volt-e szó, vagy Róma egyszerűen csak nem akarja feladni azt a stratégiát, hogy nem vesz tudomást a könyv létéről és sikeréről, vélhetően, mert ezzel tudja leginkább kifejezni lekicsinylését. Nyilvánvaló, hogy a további viták csak még olvasottabbá tennék a könyvet.
Akik Dan Brown regényén a tudományos precizitást kérik számon – azaz nem fikcióként olvassák –, köteteket írtak „tévedéseiről”. A Vatikán álláspontja ennél bölcsebb: nem vitázik nyíltan egy fiktív művel. Igaz, ebben segítségére van, hogy már 2004-ben megjelent A Da Vinci-blöff című munka, amely erősen konzervatív nézőpontból bírálja Brown könyvét és mindazokat a szellemi áramlatokat – a „radikális feminizmust”, az „újgnoszticizmust”, a posztmodern és relativista társadalomtudományi iskolákat stb. –, amelyek „gyanakvóak” a hatalommal szemben, és elvetik a hagyománytiszteletet. Brownra való közvetlen utalás nélkül, de kísértetiesen hasonló érvekkel támadta egy szintén 2004 nyarán, a Vatikán által kiadott, a katolikus egyház püspökeihez szóló levél a feminizmus „bizonyos” irányzatait azzal, hogy elmossák a férfi és nő közti különbséget, ezzel egyrészt veszélyeztetik a családokat, másrészt arra a következtetésre vezetnek, hogy a Bibliát újra kell értelmezni, mert az egy férfidomináns kultúra terméke.4
Mindezzel együtt: az új, passzív rezisztenciába vonuló stratégia mégis meglepő némiképpen, ha fölidézzük, milyen heves felszólamlásokra ösztönözte a katolikus egyházat Scorsese rokon témájú filmje, a Krisztus utolsó megkísértése, amely a regénnyel ellentétben ráadásul nem állítja, hogy Jézusnak volt felesége és utóda – ezt csak mint lehetséges, de meg nem valósult alternatívát mutatja be. Ez a hallgatási taktika mégsem kivételes: újabban hasonló módon viszonyul a Vatikán a nők pappá szentelésének kérdéséhez is. Csak közvetett az összefüggés Dan Brown regénye és annak követelése között, hogy a katolikus egyház is engedélyezze a nőknek a pappá válást, de a regény tovább erősíti a Vatikán férfihegemóniájára igen veszélyes törekvéseket.
Bertone kardinális elsőként azt a regényben sokszor ismételt állítást igyekezett cáfolni, hogy az egyház férfidominánssá vált, és elnyomta a nők spirituális szerepét. Azzal érvelt e nézet ellen, hogy a „női elem” mindvégig jelen van az evangéliumokban, mindenekelőtt Szűz Mária személyében. Kézenfekvő, hogy kritikáját ezzel kezdte, hiszen a regény arról szól, hogy a spirituális kiteljesedéshez az eltagadott női princípiumot vissza kell helyezni jogaiba. De itt valószínűleg többről van szó. A Vatikánnak attól önmagában nemigen lenne félnivalója, hogy Brown könyve ügyesen lovagolja meg az erősen terjedő istennőkultuszokat. Az istennőkultusz Mária Magdolnához kapcsolása viszont komolyan nyugtalaníthatja.
Mindenekelőtt azért, mert ugyan Brown könyvének sok állítása igazolhatatlan, de azt a vádat nem tudja nagyvonalúan félresöpörni a katolikus egyház, hogy Mária Magdolnáról évszázadokon át torz képet festett. Mária Magdolna a közhiedelem szerint megtért prostituált volt, aki megbocsátást nyert bűneire, miután Jézus követőjévé vált. Később ő volt Jézus feltámadásának szemtanúja, „az apostolok apostola”, aki a jó hírt vitte Péternek és társainak. A Magdolnát ábrázoló műalkotások tömkelege épít erre az értelmezésre.5 Az egyháztörténészek szerint azonban a Mária Magdolna feslett erkölcséről, majd bűnbánatáról szóló tanítás Nagy Szent Gergely nyomán terjedt el 591 után, az Újszövetség három női figurájának egybemosásával. A Vatikán 1969-ben kinyilvánította, hogy a három alak külön-külön személy volt, az összekapcsolás nem állja meg a helyét. Ennek ellenére nemcsak a köztudat, hanem egyes katolikus kalendáriumok, a szentek életrajzának népszerű leírásai máig ragaszkodnak a „bűnbánó Magdolna” figurájához.
A szent csaknem negyven évvel ezelőtti rehabilitációjáról tehát nem mindenki vesz tudomást az egyházban. Vannak azonban, akik igen: a magdalai tanítvány kultuszának folyamatos erősödése szoros kapcsolatban van a papnővé szentelés egyre erőteljesebb követelésével. Ez rombolja a jelenlegi egyházi hierarchiát, így érthető, ha a Vatikán nem szeretné – kérdés, meddig tud ellenállni a nyomásnak, anélkül hogy kárt okozna vele saját magának.
Dél-Franciaországban évszázadok óta élénken élt az a legenda, hogy Mária Magdolna Jézus halála után Mártával, a feltámasztott Lázárral és a hetvenkét tanítvány egyikével, Maximinnel együtt, egy vitorla és evező nélküli csónakban sodródott partra, közel Marseilles-hez, a mai Les Saintes Maries de la Mer nevű helyen. Jacobus de Voragine a szentek legendáit leíró Legenda Aureában azt írja róla,6 hogy először Maximinnel együtt tanított és térített, majd harminc évig élt remeteként egy barlangban földi étel és ital nélkül, égi táplálékon. Ereklyéit az egyik hagyomány szerint a provence-i Saint Maximin la Sainte Baume-ban őrizték, s annyi zarándok látogatta, hogy a 13. században bazilikát emeltek tiszteletére. Mária Magdolnának Burgundiában is van egy kultuszhelye, a Sainte Madeline templomban, Vézelay-ben, ez a középkor egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt.
Mária Magdolna kiemelt szerepére tulajdonképpen a kanonizált evangéliumokból is következtethetünk, hiszen elég tekintélyt kell, hogy biztosítson neki, hogy ő az, aki beszél a föltámadt Jézussal. Az igazi áttörést Mária Magdolna szerepének újraértékelésében azonban a gnosztikus iratok napvilágra kerülése jelentette. Az 1945-ben talált Nag Hammad-i Könyvtár iratai, illetve a 19. század végén fölfedezett, de csak 1955-ben publikált apokrif Mária evangéliuma Mária Magdolnát Jézus legközelebbi tanítványának és állandó kísérőjének, a gnosis spirituálisan legfogékonyabb befogadójának, a tanítványok vezetőjének ábrázolják. A gnosztikus kereszténység élesen szemben áll a péteri egyházzal abban, hogy a megváltást nem külső, hanem személyes eseménynek tanítja, s hogy a formális vallási törvények követésénél sokkal fontosabbnak tartja, hogy a tudás, a gnózis segítségével megtaláljuk magunkban az isteni eredetűt.7
Több gnosztikus iratban is szólnak arról, hogy Péter féltékeny Máriára, és kételkedik abban, hogy Jézus egy nővel osztotta volna meg azt a tanítást, amit velük nem. Karen King szerint, aki Mária evangéliumát fordította és magyarázta, az evangélium rávilágít, hogy a korai kereszténységben a nők vezető szerepet játszhattak az egyházban, s egyben aláássa Péter hitelét, akit forrófejűnek és téveszmékben gondolkodónak mutat be. Nemcsak King, hanem a gnosztikus iratok más elismert kutatói is arra a következtetésre jutottak, hogy a Nag Hammad-i Könyvtár és Mária evangéliuma a patriarchális egyház által mélyen elnyomott hagyományt tár föl, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a korai kereszténység nem minden irányzata zárta ki a nőket a papi szolgálattevésből.
A kutatók szerint nem meglepő, hogy a Péterre alapított egyházban a nők spirituális szerepvállalását igyekeztek háttérbe szorítani, többek között azzal, hogy a péteri hagyomány Mária Magdolna helyett Szűz Máriát állította a középpontba, aki – szemben „a magdalaival” – maradéktalanul alávetette magát Péter tekintélyének. Többen fölhívják rá a figyelmet, hogy Szűz Mária előtérbe helyezése és kultuszának erősítése azt a célt is szolgálta, hogy a valóságos női alak, Mária Magdolna helyett a hártyavékonnyá szublimált női testiséget állítsák a nők elé példaként.
A Vatikánt azért érinthetik fájdalmasan az egyház férfidominanciájának kialakulásáról szóló nézetek, mert bár sokszor próbálják „pusztán női teológusok feminista bírálatának” bélyegezni s ezzel vita nélkül elutasítani őket, hirdetőik nem kontárok. Karen King például a Harvard Divinity School, Elaine Pagels a Princeton professzora. És nem is mind nők: ugyanez a véleménye többek között Richard McBriennek, aki maga is katolikus pap és az indianai Notre Dame Egyetem teológiai karának egyháztörténeti professzora, számos könyvet írt a szentek és a pápák életéről, valamint a vallás és a politika kapcsolatáról;8 Marvin Meyernek, akit a gnosztikus iratok egyik legavatottabb szakértőjének tekintenek, és James Robinsonnak, a Claremont Graduate University vallásprofesszorának, aki a Nag Hammad-i iratok teljes angol kiadását is publikálta. Ő a Mária evangéliumához írt kommentárjában egyenesen azt állítja, hogy jóllehet Péter és András hajlottak arra, amitől Jézus óvta őket: hogy önkényes tanokra építsék a vallást (ebben az esetben ez Péter hímsovinizmusát és András tudatlanságát jelenti, teszi hozzá Robinson), mégis ők formálták az egyház arcát. S hiába volt Mária Magdolna spiritualitása sokkal inkább összhangban Jézus tanításával, ő nem hallgattatott meg.
A gnosztikus iratok megismerése és a belőlük kibontakozó új Mária Magdolna-kultusz kulcsszerepet játszott abban az „engedetlenségi hullámban”, amely az utóbbi három évben próbálgatja a Vatikán türelmét. Dacolva az egyértelmű vatikáni elutasítással, és vállalva az esetleges kiközösítést, 2002 nyarán Passau mellett, Ausztria és Németország között, egy Dunán úszó hajón hét teológusnőt szentelt pappá egy férfi püspök (nevét csak halála után hozzák nyilvánosságra, hogy renitenskedéséből ne származzon kára). A helyszínválasztást az indokolta, hogy a határfolyó valamennyi egyházkerület fennhatóságán kívül esik. 2003-ban Spanyolországban, 2005 nyarán Franciaországban és Közép-Európában voltak titkos papnőszentelések. Nemrégiben, hasonlóan a „dunai hetek”-hez, a Kanadát és az Egyesült Államokat elválasztó Szent Lőrinc folyón, Ottawához közel, hét egyesült államokbeli, egy kanadai és egy német nőt szenteltek pappá, nagy médiaérdeklődés mellett. A szertartáson a dunai hetek közül is részt vettek, ketten már püspöki minőségben. A papnőszentelési hullám várhatóan tovább terjed a közeljövőben, mert az egyik nyilatkozó teológusnő szerint jelenleg is több mint hatvanan tanulnak, hogy papnők lehessenek.
Érdemes odafigyelni, mennyire másképpen reagált – legalábbis máig – a Vatikán a dunai, illetve a médiában a vezető hírek között szereplő Szent Lőrinc-i eseményre. 2002-ben nagyon rövid időn belül felszólították a résztvevőket, hogy fölszentelésüket tekintsék semmisnek, s mivel ez nem történt meg, mindannyiukat kiközösítették a katolikus egyházból – ezt Joseph Ratzinger hirdette ki, akkor még a Hittani Kongregáció vezetőjeként. A világ kíváncsian várta, hogy XVI. Benedekként is megteszi-e ugyanezt, de úgy tűnik, a Vatikán most inkább azt a stratégiát alkalmazza, amelyet Dan Brown könyvével szemben: egyszerűen nem vesz tudomást az eseményről. Az ottawai érsek például azt kérte alárendeltjeitől, hogy ne beszéljenek, ne nyilatkozzanak a papnőszentelésről, mert az „teljességgel a hiten kívül való”. Rómától legfeljebb annyit lehet hallani, hogy mivel nőket nem lehet pappá szentelni, a ceremónia semmisnek tekinthető, de kiátkozásról egyelőre nincs szó: a Szentszék hallgat.
Könnyen megjósolható viszont, hogy ezt a hallgatást nem tudja majd a végtelenségig fenntartani. Nemcsak azért, mert máris hatvan-egynéhányan készülnek fölszentelésükre, hanem mert ennél sokkal többen vannak, akik egyre szervezettebben lépnek föl annak érdekében, hogy a katolikus egyház is engedélyezze végre a nők pappá szentelését.
A legjelentősebb talán a Women’s Ordination Conference (WOC) nevű szerveződés, melynek bázisa az Egyesült Államokban van. Előzményét 1974-ben egy alkalmi levelezőlista hozta létre, de már az első összejövetelükre, 1975-ben, csaknem kétezren érkeztek. A helyi szervezetek száma aztán igen gyorsan gyarapodott. A WOC célja, hogy egyenlőséget teremtsen a katolikus egyházban a nők számára, elősegítse tehetségük kibontakoztatását és elhivatottságuk elismerését, s hogy föllépjen minden diszkrimináció ellen, amelyet a katolikus egyházon belül tapasztal. A szervezet 2000-ben nagy szerepet játszott abban, hogy megalakult a Women’s Ordination Worldwide (WOW), a nők pappá szenteléséért dolgozó szervezetek nemzetközi hálózata. Az első nemzetközi konferenciát 2001-ben, Dublinban tartották, a másodikat pedig az idén, Ottawában, csaknem ötszáz, húsz országból érkezett résztvevővel.9 A háromnapos tanácskozás július 22-én, Mária Magdolna emléknapján kezdődött, s a konferenciához kapcsolódott július 25-én a „Szent Lőrinc-i kilencek” fölszentelése. Az előadók jelentős része katolikus egyetemek teológiai karán tanít – ezt hivatalos egyházi személyek rosszallják is. Az egyik főelőadó, Elisabeth Schussler Fiorenza, a Harvard Divinity School professzora szerint az egyházi hierarchia képmutató, és morális csődben van; elítélte, hogy az egyház föllép az óvszerhasználat, a nők reprodukciós szabadsága és a homoszexualitás ellen. Az előadók csaknem mindegyike kifejtette, hogy szeretnék megszabadítani a katolikus egyházat a patriarchális elnyomástól, egyetértettek abban is, hogy ehhez viszont a klerikalizmustól kell először megszabadulnia. Többen fölhívták rá a figyelmet, hogy céljuk nem szétrobbantani, hanem megreformálni, igazságosabbá tenni egyházukat.10
A Vatikán közben kifogyni látszik a nők pappá szentelése ellen fölhozott érvekből. Régebben gyakran hivatkoztak arra, hogy Szent Pál a Timóteushoz írt első levelében megtiltotta a nőknek a tanítást. Ugyanakkor Pál a rómaiakhoz írt levelében több olyan nőt is említ, akik a feltételezések szerint ugyanúgy hirdették az evangéliumot, mint férfi társaik. A gnosztikus iratok pedig azt mutatják, hogy Jézus talán más véleményen volt, mint Pál. John Wijngaardsnak, a londoni Housetop Centre nevű katolikus evangelizátor-központ vezetőjének (aki egyben a „papnő”-mozgalom egyik legelkötelezettebb képviselője) kutatásai szerint görög és szír feljegyzések bizonyítják, hogy a 3. és 9. század között nők is láttak el diakónusi szolgálatot.11
Ma talán a legtöbbet hallható érv az, hogy Jézus az emberi természetet annak férfiúi formájában öltötte magára, következésképpen a nők nem jeleníthetik meg Krisztust. Ezt a nézetet a nők pappá szentelését elutasító, 1976-ban kiadott Inter Isigniores című pápai dokumentum részletesen kifejti. Az irat szól arról is, hogy papnak lenni nem jog, hanem elhivatás kérdése, és ezt az elhivatást nem elég érezni, hanem az egyháznak is jóvá kell hagynia. A nők pappá szenteléséért küzdők szerint viszont Krisztusnak nem férfiúsága, hanem spirituális közvetítő szerepe volt a lényeg, és a krisztusi szeretet megjelenítésére – ezt tekintik a papi hivatás lényegének – a nők is alkalmasak.12
Az utóbbi években kiadott hivatalos vatikáni állásfoglalások továbbra is eltökéltek, de mintha próbálnának új meggyőzési módokat találni. II. János Pál 1994-ben azt nyilvánította ki, hogy az egyháznak nem áll módjában nőket fölszentelni, ezt 1998-ban azzal erősítette meg, hogy a híveknek ebben a kérdésben is el kell fogadniuk az egyház tanítását. 2004 nyarán a Hittani Kongregáció akkori vezetőjének, Ratzinger bíborosnak az aláírásával jelent meg a már említett püspököknek szóló körlevél A férfiak és a nők világi és egyházi együttműködéséről.13 A levelet övező várakozást az is táplálta, hogy a címből sokan arra következtettek, a nők papi szolgálatának ügyét is részletesen tárgyalja majd. Várakozásuk hiábavaló volt, mert bár a dokumentum egésze az erről szóló utolsó mondatokat készíti elő, a kérdésről végül mindössze annyit olvashatunk, hogy a nők, biológiai lényegükből fakadóan, természetesebben és intenzívebben élik meg azokat a „nőies” tulajdonságokat – például az odahallgatást, az önfeláldozást, a másokért élést –, amelyek minden keresztény ember számára követendőek, éppen ezért nincs szükség arra, hogy papi szolgálatot végezzenek, enélkül is eljuthatnak a keresztény élet lényegéig.
Kérdés, meddig tartható fenn a kérlelhetetlen elutasítás. Valószínű, hogy a nők pappá szenteléséért küzdő mozgalmak egyre erősebbé válnak majd, és máris szorosan öszszekapcsolódnak más, a katolikus egyház megújítását célzó reformtörekvéssel. Ebben jócskán segít az internet: megszünteti a hivatalos ideológiákkal szemben állók elszigeteltség-érzését, lehetővé teszi, hogy a hatalom által ellenőrzött információkon túl az alternatív véleményeket is megismerje a társadalom.
A társadalmi környezet egyébként sem a Vatikánnak kedvez: a 21. századi nyugati civil értékrend és kultúra alapján várhatóan hamarosan ókonzervatívnak és tarthatatlannak minősül majd az a nézet, amely a nőket spirituálisan fogyatékosként kezeli. Az ugyan túlzásnak tűnik, amit Roger Woolger, az évente megrendezett „Magdalene Tours”-t, a dél-franciaországi Mária Magdolna-kegyhelyeket végigjáró kirándulást szervező jungiánus pszichológus állít: hogy társadalmi tudatunk átalakulás előtt áll, s a kereszténység előtti istennői elv újra visszakerül az őt megillető helyre.14 De a társadalmi háttér változásait A Da Vinci-blöff ortodox katolikus szerzői is regisztrálják, csak gyökeresen másként értékelik: szerintük a regény sikere annak a következménye, hogy az emberek tudatlanok, bizalmatlanok a hatalommal szemben, s ehhez hozzáadódik „az individualizmus csábítása és a kísérletezés lelkesedése”. A regényből készülő filmnek azért előlegezik meg a sikert, mert szerintük „könnyed stílusa, szenzációhajhász és posztmodern megközelítése tökéletesen megfelel az amorális, súlytalan vizuális szórakozásra vágyó társadalomnak”.
Ennél azért összetettebb a kép. A nemrégiben Közép-Európában lejátszódott titkos papnőszentelés után a BBC riportere megkérdezte a helyi templom hívő közösségét, mit szólnának ahhoz, ha nők is lehetnének katolikus papok – beszámolója szerint kortól és nemtől függetlenül csak helyeslő választ kapott.15 Ha ez nem is minden közösségre érvényes, akkor is igaz, hogy a nyugati társadalmak értékrendszerébe egyre mélyebben ágyazódik be a nemek esélyegyenlőségének igénye. Márpedig a hivatalos katolicizmusra veszélyes lehet, ha a társadalom alapértékei és a Vatikán ortodox tanai látványosan szétszakadnak. Ezt a Vatikán is érzékeli: II. János Pál tanítása és a püspököknek szóló levél a nők és férfiak világi „együttműködését” illetően akár feministának is nevezhető, hiszen hangsúlyozza az azonos jogok fontosságát és a nemek azonos méltóságát, valamint azt, hogy meg kell becsülni a nők otthon végzett munkáját, ugyanakkor lehetővé kell nekik tenni, hogy vezető gazdasági, társadalmi, politikai pozíciókba kerülhessenek.
A Da Vinci-kód fogadtatása, az a készség, amellyel az olvasók – A Da Vinci-blöff szerzői szerint megdöbbentően sokan – átértékelik a katolikus egyház hagyományos tanításaihoz való viszonyukat, arra utal, hogy a hívek jelentős része a nemek azonos jogait szívesen venné a nők és férfiak katolikus egyházbeli „együttműködésében” is. Annál is inkább, mert más keresztény felekezetek már megtették a kezdő lépést. A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus dekrétuma pedig nemcsak elismeri „Krisztus gazdagságát és a lélek erőinek működését más egyházak életében”, azt is hozzáfűzi, hogy „épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít”.
(Sándor Klára)
