Szoba Van Kiadó

Mintha emlékeznék egy Gulyás Pál által szerkesztett munkára, a Magyar Írói Álnevekből szerkesztett monumentális munkára. Eszembe is jutott, hogy Arany János is publikált Akakíj Akakijevics álnéven. Magam is közzétettem 36 dramolettet William Shakespeare álnéven, de, hogy ki volt Traven, arra még soha nem jött rá senki, s a Lady. L. c. munka szerzőjét is csak gyanították, hogy Roman Gary. Messze vezet az út, hogy rájöjjünk, hogy ki, miért választ írói, illetve művésznevet. Meggyőződésem, hogy a magyar nyelvterület jelentős hányada-velem együtt nem tudja, hogy Rodolfo művészneve mögött ki is állt valóságosan. Art Lover Oprpheusz Kiadónál most megjelent kötete (Art Lover:a.k.a.) a problémahalmaz egy elemét emeli ki, olvasmányosan. „Legalább negyven nevet viseltem, És volt vagy hét útlevelem is" -idézi az előszó Viszockíjt,a magyar kultúrkör is ismer olyan közéleti személyiséget, aki elmondhatta magáról, hog y „32 nevem volt", és az ősbaloldaliak is beláthatják, hogy Lenint inkább álnevén ismerte meg az emigráció és a művelt világ.

A kötet Jakobson, a híres nyelvész, álnevén, Krucsonih, Gondűzés c. alkalmi költeményével indít. A mai magyar posztmodern próza és költészet kedvelőinek számára idézek egy keveset e sokat sejtető poémából:

„udusa janki arkan kankan armjank dusajanki kitajanki kit y tak i nikaja armjak etiketka tihaja tkantik tkanija kantim" -ami engem Németh Gábor, Nagy Gergely, Garaczi László és Belehegy Szabolcs és Kukorelly Endre legmívesebb szépprózájára emlékeztet. Igaz, ez a vers jobb. A kötet álnevek tömkelegéből szemelget, a csapásirány az avantgarde, a lajstromot bő illusztrációk egészítik ki, vizuális illusztrációkkal. A kötetet ismert nemzetközi színpadi művészek, sportolók, politikusok valamint a frankofon kultúra neves álnévhasználóinak listája teszi teljesebbé.

Azt azért megjegyezném, hogy a „ atraziskiju namek umen tamja" tartalmazza Szélkelep Gyula Lírai Összesét, csak valamivel szebben hangzik.

A bevezető banánfilozófia után egy olyan alakra bukkantam, ahol a név szinte teljesen mindegy volt, az álnevek mögé bújó alak pedig fantasztikus entitás. Ez a cikk, ennek a férfinak az életútja miatt íródott.

Arthur Cravan /Fabian Lloyd (1887, Lausanne- 1918, Csendes-óceán)

Már megjelenése is valamiféle áhítatot keltett. Ez a Cravan(eredeti nevén Fabian Llyod, költő és bokszoló felváltva) több mint hat láb magas, rendkívül súlyos, kivételes méreteinek megfelelően csodálatos arányos teste felett megdöbbentően szabályos, s valahogy mégis leírhatatlan olimposzi fejet viselt. Anyai ágon Oscar Wilde unokaöccse volt, s ezzel a ténnyel szívesen dicsekedett, még olyan körülmények között is, ahol a bejelentés csak meghökkenést válthatott ki: például amikor bokszmeccsek előtt elsorolta címeit és rangjait. Tökéletesen beszélt angolul és franciául és németül, a legjobb angol neveltetésben részesült, és egyformán otthonosan mozgott a Montparnasse, a Montmarte és a szerteágazó bulvárok világában. Párizsban költők és festők körében élt, s maga is megjelentetett verseket, amelyek kétségbevonhatatlan költői tehetségről árulkodnak.

Ezekben az olykor meglehetősen megindító versekben, a ritmikus argóban felszabadulnak mértéktelen és alapjában véve elég ifjonti vágyak. De ugyanilyen közvetlen viszonyban volt a boksz világával, amelyet saját állítása szerint jobban kedvelt és sportsikereire büszkébb volt, mint irodalmi műveire. Három évig Párizsban ő volt a Maintenant c. provokatív magazin főszerkesztője. Gyakran jutott meglepő következtetésekre. Egyedül Van Dongennek kegyelmezett. De nem mindig tévedett. Andre Gide munkáit éles elméjűen ítélte meg. A Függetlenek Galériája előtt újságárusként maga hordta ki kiadványait. A találkozás a rendőrőrsön végződött, s nem Cravan előnyére, mert Apollinaire imádott párbajozni. 1914-ben francia állampolgársága ellenére Barcelonában találjuk, mint svájci állampolgárt. Négy, egymással hadban álló ország határőr éberségét játszotta ki.. Példátlan kalandok sorozatáról számolhatott volna be, de ő az izgalmakat megtartotta magának.

Viselkedése rendkívül visszafogott és udvarias volt, amikor nem ivott. Az alkohol rémületes hatást váltott ki belőle. Kihívta az akkor boksz ászát, Jack Johnsont és a mérkőzésre eleve részegen érkezett. Eljutott az USA területére, a sakk 391 támadását dolgozta ki, mivel szabadságos katonának nézett ki, autóstoppal eljutott Kanadába is. Mexikóban feleségül vett egy brit költőnőt, akivel Buenso Airesbe készült, ahová Cravannak tengeren kellett volna követnie. Kis vitorlását maga állította össze és szerelte fel, de egy nap nem tért vissza.

Munkássága főleg „vágóhídi review-ekből áll, de legendája messze röpíti. Ő volt a beugatrix-tengerész a Csendes óceánon, kaliforniai narancsszedő, öszvérhajcsár, kígyóbűvölő, Franciaország ex-bajnoka, erdőírtó lumbernyák, a királyné kancellárjának unokája, berlini sofőr, s sokszor hencegett azzal, hogy tökéletes rablást hajtott végre egy svájci ékszerüzletben. Hitelességéből sziporkák maradtak. Beutazta a világot hamis útlevelekkel, megmérkőzött a bokszvilágbajnokkal, .Meghívták előadást tartani a Független Festők kiállítására New York-ban, ahová részegen érkezett, szidta a közönségét, lehányta ruháit is bilincsben vitték el. „Mely csodás előadás"- kommentálta.

Most pedig térjenek vissza, kérem, ha van kedvük a mai magyar posztmodern próza kiválóságaihoz. Kösz.

Kerekes Tamás

Art Lover:a.k.a.
Orpheusz kiadó

kiegészítés : spanyolnatha.hu

Oly korban élünk itt e földön, mikor az ember (akár elaljasult, akár nem) a net virtuális világában kezdi a napot, és sokszor ott is fejezi be. Így esett, hogy a latinos-franciás recenzens, aki elfelejtette Art Lover új könyvének a hátlapját is megnézni - nem felületességéből, hanem valószínűleg abból adódhatott, hogy a címlapon szereplő, kitűnő Krista Goddess fotó (Puppet Government 1996-os felvétele) teljes mértékben lekötötte figyelmét - a cím megfejtését (a.k.a.) rögtön a világháló segítségével kezdte. Találatai szerint AKA: Alföld Koncessziós Autópálya Zrt.; Aka: település, rangja: község, lakóinak száma: 310,  telefon-körzetszám: 34, irányítószám: 2862; AKA: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága - Anyanyelvi Konferencia; a.k.a.: also known as.

A közismert latin alias (magyarul: másképpen, más néven) angol rövidítéséről van tehát szó (miképpen egyébként mindez a mű hátlapján is olvasható), jelen esetben pedig az Art Lover néven is dolgozó  Szombathy Bálint (vajdasági származású művészeti író, esztéta, multimediális művész, az egykori Új Symposion és jelenleg a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője, számos kitűnő folyóirat rendszeres szerzője) új könyvéről, melyet az álnevekről írt (Art Lover: a.k.a. - Álneves művészek, művészi álnevek, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006, 136 old.).

Hálás, ugyanakkor hálátlan dolog könyvet írni az álnevekről, mivel feltérképezésük óriási, szívós kitartást igényel, és sohasem lehet teljes: lehetetlen egy adott pillanatban minden álnevet felderíteni, és ahogyan haladunk az időben előre (tessék csak utána olvasni Billy Pilgrim utazásainak a 64. oldalon!), újabb és újabb álnevek születnek. Emellett óhatatlanul szelektálnunk kell, ha célunk nem valamiféle, teljességre törekvő lexikon létrehozása, és nem akarunk túl terjengősek lenni. A válogatás, történjen bár „objektivitásra" törekvő szubjektivitással, mindig kiemel egyeseket és mellőz másokat. Art Lover tehát nem törekedhetett a teljességre. A kiadói előszóban is megfogalmazódik, hogy „a kötetet bárki tovább írhatja, a maga igényeinek megfelelően" (5. old.).

A szerző „mindössze" egybefoglalja azokat a - hosszú esztendők, sőt évtizedek alatt szerzett - ismereteket, amelyeket a témában relevánsnak tart a művészettörténet és a művészet peremterületén, s amelynek egy része már régen beemelődött az elfogadott, centrálisnak minősíthető művészettörténetbe (persze itt is el lehetne filozofálni, hogy hol, mikor, miért és minek az alapján). Gondolok itt a huszadik század elején jelentkező dada, avantgárd művészetre. Másik része pedig a század második felének, pontosabban a hetvenes-nyolcvanas éveknek az underground művészete, amelynek szintén komoly esélye van a „bekerülésre". Számos esemény mutat ebbe az irányba: tavaly például az uruguayi Clemente Padin (nem álnév, saját nevén működik, ezért a könyvben hiába keresnénk), aki underground, vagy ha jobban tetszik alternatív művészként korábban sok viszontagságon, politikai meghurcoláson esett át, 2005 végén megkapta hazájának legjelentősebb képzőművészeti elismerését, a Pedro Figari-díjat.

A mű kis terjedelmű, mindössze 136 oldal. Tartalma azonban rengeteg ismeretet fog egybe az álnéven alkotók világáról. A magyar irodalom álneveiről Gulyás Pál, majd ezt kiegészítendő Debreceni Kornélia gyűjtötte egybe az álneveket. Art Lover munkáját az említettektől az különbözteti meg, hogy a magyar könyvpiacon először jelenik meg vele olyan mű, amely az 1900-as évek avantgárd művészete mellett a huszadik század második felének szubkultúrájában és mail art művészetében ismertté vált alkotók álneveire irányul, ráadásul nemzetközi színtéren.

Izgalmas lehetne annak a kutatása is, hogy a művészek miért használnak álneve(ke)t. Kardos Péter  Ignotus: Emma asszony levelei - Egy nőimitátor a nőemancipációért (Budapest, Magvető Kiadó, 1985) c. kötetének bevezető tanulmányában például a következő kérdést teszi fel ezzel kapcsolatban: „...vajon egy férfi miért mint nő talál magára? Miért lesz önmaga a teljes másságban? Miért érezheti azt, hogy tulajdonmagát akkor teljesíti ki, ha elveszíti, ha átfordítja saját ellentétébe?" A választ is megfogalmazza, ekképpen:  „Túlságosan is kézenfekvő - bizonyos szempontból: leegyszerűsítő - volna itt arra a maszkos bújócskára emlékeztetnünk, amelyet a kor sajtójának csaknem valamennyi ismert munkatársa űzött. Hiszen még a kimondottan sok álnevet használó Ignotus gyakorlatát is megmagyarázhatjuk egyéb szempontokkal: az álnév nyújtotta relatív védettséggel, az álnevek váltogatása folytán lehetővé vált tematikus sokszínűséggel, az olvasói érdeklődést csigázó rejtőzködéssel stb. Persze azért így is tünetszerű az álnevek túlzó, ideges hajszolása, láthatjuk benne az azonosságát kereső s nem lelő személyiség megnyilatkozását is." Kardos Péter szerint ez az Osztrák-Magyar Monarchia fin de si-cle azonosságzavarát is kifejezi, azaz a liberális személyiség identitásválságát.

Álnévhasználat nagyon régóta létezik. A régi francia irodalomból szemelgetve megemlíthetjük a tizenkettedik század legnagyobb francia költőjét, Chrétien de Troyes-t (eredeti neve ismeretlen), vagy a középkor legismertebb és napjainkban is népszerű költőjét, Villont (akinek születési neve szintén bizonytalan: árvaként nevelőapja nevét használta művei aláírására, s eredeti neve talán Françoys de Montcorbier, legalábbis ahogy párizsi egyetemi tanulmányainak dokumentumai alapján feltételezhető). A tizenhetedik századi Moli-re eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin, a tizenkilencedik századi George Sand eredetileg Amandine-Lucie-Aurore Dupin, baronne Dudevan,  Anatole France-ot polgári nevén Anatole François Thibault-nak, a huszadik századi Guillaume Apollinaire-t Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzkynak hívták.

Art Lover a hetvenes években kezdett foglalkozni a művészek álneveivel, amelyeket a korszak küldeményművészetéből és a szubkultúrából gyűjtött be (több tanulmányt is megjelentetett a témakörben, különböző folyóiratokban). Az álnevek használatának szerinte több oka van. A képzőművészek más okból vesznek fel álnevet, mint például a filmsztárok.  „A filmsztárok álnévmechanizmusa sekélyesebb, pragmatikusabb",  mondja, hiszen legtöbbször azért választanak álnevet, mert eredeti nevük túl gyakori, nehézkes, vagy éppen nem elég hangzatos. „És míg a színészek többsége a befutás mértékétől függően végleg lemond becsületes polgári nevéről, művészek ezt csak kivételes esetben teszik. Az alkotók álnevei ilyképp másik énjük belső tartalmát vetítik ki, az egyéni álnévmechanizmus viszont szoros kapcsolatban van az individuális mitológiával, azzal a mitológiával, amit az egyén önmagában táplál és ápol önmaga iránt" (71. old.).  Bizonyítja ezt Lion Lazer avagy Lézeroroszlán esete is, de ezt majd a könyvből tessék elolvasni.

„Az ál- vagy más-nevek mögé húzódó alkotók névválasztási motivációja általában a munkásságuk középpontjában, fókuszában elhelyezkedő alkotói problémákhoz fűződik, esetleg művészeti szerepük és küldetésük sajátos felismeréséből ered: Banana Queen, Texas Postal Art King, Art Tart stb. A meghökkentő, szokatlan szójátékok, szóösszetételek sem ritkák: Chrome Bone, Cooperative Nihilist, Lynn Oleum, de olyan névkombinációra is rábukkantam, amely a rendes, polgári név és az ál- vagy ragadványnév ötvözetéből áll: Rob ,,The Wanderer" Newcomb" - mondja a 76. oldalon.

Al Ackerman szerint (akinek mintegy harminc álneve közül bizonytalan, hogy melyik az igazi) a különböző nevek lehetővé teszik, hogy egynél több életet élhessünk. De - ahogyan ő mondja - létfontosságú számára „a gondosan megalapozott életszerűség, az illúzió, a titokzatosság és a megtévesztés" (49. old.). Art Lover „diagnózisa" szerint van, aki az idő síkján utazik (Billy Pilgrin bement egy ajtón 1953-ban és kiment egy másikon 1941-ben, és így utazgatott az időben, egyszer 1963-ban volt, majd hamarosan 1958-ban), „ugyanaz az ember éli át ugyanazokat a kalandokat, személyisége és tudata osztatlan marad" (64. old.). „Monty Cantsin vagy például dr. Ackerman esetében azonban inkább az egy időben történő személyiségfelbomlásról, multiskizofréniáról lehet beszélni, mert a mi időnk emberei ők, csak egyszerre több létező vagy kitalált személlyel azonosulnak, s így fokozottan élik át világunk zajló eseményeit" (64. old.). A magam részéről azonban nem illetném személyiségfelbomlás vagy multiskizofrénia bélyeggel a fenti művészeket, mert ez az olvasó számára valamiféle elmezavart fog jelenteni, ám Monty Cantsin (alias Kántor István) vagy dr. Ackerman levelei épp Art Lover könyvében nagyon is egészséges elméről tesznek bizonyságot. A dolog az én olvasatomban bonyolultabb: ezek a művészek (és persze nemcsak ők) egyszerre filozófusok is, a játékot mindennél előbbre tartó gyermekek is, a világban eligazodni akaró, azt féltő, azt megvált(ozt)a(t)ni akaró alkotók, és főleg kutató elmék.

A kötet különösen azért tarthat az érdeklődésre számot, mert nemcsak azt tudjuk meg belőle, hogy kik és milyen álnevet viselnek, hanem a szerző hetvenes évekbeli levelezéséből, általa és mások által készített interjúkból is találunk részleteket, amelyek révén közelebb kerül az olvasóhoz az egyes művészek gondolkodásmódja, önmagukról és a világról alkotott képe, helykeresése, a művészi önkifejezés és önmeghatározás fontossága. Több tucat művésszel találkozhatunk benne Anna Bananától kezdve Monty Cantsinig (akinek levelein keresztül az időszerű művészet és a szubkultúra kerülhet közelebb hozzánk), hogy némileg önkényesen, de súlyukat tekintve jelentős személyeket emeljek ki. És nem mellékes az sem, hogy rengeteg jó, humoros, meghökkentő dadaista, neoista, „cantsinista" történetet is találunk e levelekben, egyszóval, ha az ember belemerül, nehezen tudja letenni.

Kiegészítés:

Érdekes dolog ötlött az eszembe. Persze, ez nem egy különleges alkalom volt, hiszen szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nap mint nap ilyesmik merülnek fel feneketlen kútfőmből... Csakhogy ezúttal leírásra is kerül a dolog, és ezzel máris egy magasabb fejlettségi fokozatra emelkedik a gondolat, merthogy muszáj olyan formába öntenem, hogy az mások számára is közérthető, mi több, érdekes legyen.

Tehát a kérdés, mi megfogalmazódott bennem, a következő. Miért használnak bizonyos írók írói álneveket? Nem semmi gondolat, mi? Hiszen ki tudna erre megfelelő válasszal szolgálni? Valószínűleg csak egy képzett pszichológus, ki az elfojtott indulatokból, esetleg a rejtett személyiségekből doktorált, én meg... hát szóval maradjunk annyiban, hogy a pszichológiához annyi közöm van, mint mondjuk a hamuba sült pogácsának a mikrohullámú sütőhöz. De sebaj, ha már van klaviatúrám, kedvem, meg ráérő időm, hát miért ne írjam le a gondolataimat? Legfeljebb a végén egy jó hosszú Delete, aztán meg egy Escape...hehehe.

No lássuk. Az első lehetséges változat a félénk. Túlságosan kicsi az önbizalma ahhoz, hogy a saját nevén jelentessen meg valami szösszenetet, és függetlenül attól, hogy az említett mű olvasható-e, vagy csak a "felhatalmazva emberölésre" -helységben kerülhet felhasználásra, egyszerűen biztos benne, hogy ha ismerősei az ő ne vét látják meg, mint alkotóét, hát minimum kiröhögik, vagy jobb esetben egyszerűen nem veszik a fáradtságot, hogy elolvassák. Az effajta fiatalokból meglehetősen frusztrált felnőtt válhat, és beteges rajongása álnevéhez később akár még veszélyessé is válhat, midőn különálló, szuverén személyként kezdi kezelni a nevet, vagy magának tulajdonít olyan tulajdonságokat, melyeket korábban az írói álnévvel azonosított.

Ennek a típusnak úgymond egy durvább verziója az ún. osztott személyiség. Ez az egyed már gyerekkorában sem volt önmaga, hanem több különálló "karakter"-ként tengette mindennapjait, s a környezete mindössze annyit vett észre, hogy erősen hangulatember. S mivel egy ilyennek kevés barátja van, a pszichózis csak tovább fokozódik, ahogy felnő. Szerencsés esetben a tudathasadásos idegállapotot le tudja győzni azzal, hogy különböző írói álneveket használva írásokat jelentet meg a legkülönfélébb fórumokon, ám ez is veszélyes, hiszen egyetlen negatív kritika dühöngést válthat ki belőle...

Újabb példa a pszichózisra; a paranoia. Az ebbe a kategóriába tartozó szerencsétlenek olyannyira félnek a világtól, hogy meggyőződésükké vált, ha valakinek nem tetszik valamely írásuk, úgy a nevük alapján megtalálhatóakká, és ebből kifolyólag kinyírhatóvá válnak. Ezt a típust nem is igen lehet nyomon követni, hiszen műről műre változtatja a nevét. Bár már magában az is csoda, hogy egyáltalán megjelentet valamit, hiszen minden ilyetén megnyilatkozása az ő szemében legalábbis olyan, mintha belehajolna egy elsütés alatt álló ágyú torkolatába...dehát vannak emberek, akik szeretnek veszélyesen élni.

Aztán vannak az úgynevezett széplelkűek. Ennek a csoportnak nincs az égadta világon semmi oka arra, hogy álneveket használjon, ám meggyőződésük, hogy egy a mű hangulatához kapcsolódó alkotói név nagyban emelheti az írás élvezeti értékét. És természetesen az a név minél giccsesebb, minél kacifántosabb, annál jobb. Csak csöpögjön a nyál, ha lehet már a borítóról, avagy a monitorról! Az a jó, ha nem csak az ujjai, de a gondolatai is ragacsossá válnak az olvasónak!

Ehhez kapcsolódik az egyik kedvencem, a fantaszta. Oka az írói álnévre semmi, viszont szereti megcsillogtatni hihetetlen szókincsét, mely mindössze abban nyilvánul meg, hogy milyen elképesztően jól hangzó neveket tud kitalálni, s hogy mily' rengeteg szótagot képes úgy egymás mellé írni, hogy az egyrészt megdöntse a "világ leghosszabb szava" rekordját, másrészt tökéletesen értelmetlen legyen.

A félénk egyik leszálló ága a kishitű. Egyszerűen nincs megelégedve a saját nevével. Átkozza a sorsot, amiért nem adott neki csak két egy szótagos nevet, vagy legalább egy L.-betűt középre, vagy hogy az a nyavalyás "Kovács" miért nem íródik Smith-ként... Köztünk szólva, az ilyen fazonoknak soha semmi se jó. Hívhatnák akár Csanádaröcsögházavatói Alsórétmelléki Boldizsárnak is, az sem volna elég jó. Hosszútávon frusztráció, vagy akár impotencia is felléphet, s csak remélhetjük, hogy írásművei nem okoznak komolyabb fejfájást nekünk, mint neki okozott az írói álnevének kiagyalása...

A következő típusba tartozó alkotóknak általában valamilyen nyelvből megvan a felsőfokú vizsgája. Az ilyen egyedek által generált nevekre mondhatjuk, hogy beszédes név. Valószínűleg erősen kötődnek a természeti népekhez, kik mindent a környezetükről neveznek el, és minden tárgyban isteneket, szellemeket látnak. Ezek az írók különleges lelkesedéssel járnak utána, hogy vajon az ő nevük mit is jelenthet pontosan, a világ összes nyelvén, aztán hajlamosak maguknak olyan képességeket tulajdonítani, melyek az imigyen kiderült névjelentésükből adódhatnak. Egy angliai statisztika során kiderült, hogy azok az írók, kiknek a neve Hawk, vagy Crow, vagy valami hasonló, sokkal nagyobb valószínűségben lesznek úgy öngyilkosok, hogy leugranak valamilyen magas épület tetejéről, mint azok, akiknek például a neve Bear, vagy mondjuk Fox . Ugye milyen érdekes? Bár arra azért kíváncsi lennék, pontosan hogyan is készült ez a statisztika?

A végére hagytam a legártalmatlanabbnak tűnőt, a szerényt. Ő úgy gondolja, nem az a fontos, hogy az emberek megtudják, ki is írta az adott karcolatot, hanem az, hogy elolvassák, s hogy Ő közölhesse véleményét a világgal. De hát ez a legkönnyebb, nem? Ha nem vállaljuk fel véleményünket, úgy alkotásunk nem lesz több, mint egy grafiti, amit egy kicsit másfajta falra firkáltak...

Végezetül még annyit, hogy egyrészt, ez a lista korántsem teljes, de azért véleményem szerint elég széles skálát mutat be, másrészt a fentebbi típusok tetszés szerint variálhatók, sőt variálandók. Valójában minden valószínűség szerint több a "keverék" egyed, mint az ún. "fajtiszta". Ez beteges, nem?

Summa Summárum; elmondhatjuk tehát, hogy minden olyan író, ki írói álnevet használ, legalábbis klinikai eset, s a pszichózis ékes példája. Persze mindez csak az én véleményem. Lehet, hogy tévedek, de...

Az az igazság, hogy mindegyikőjüknek igaza van. Én könnyen beszélek, hiszen a gumiszobám biztonságából mindenkit lefikázhatok!!!

Ne, nővérke, ne menjen még! Szeretném még lediktálni az Írói álnevemet! Köszönöm...

Maradok tisztelettel:

Anonymus Chynewa alias Kaiser Rudolf alias Worf Athor alias Wahro Frot alias Rudy

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.