Umberto Eco: A rózsa neve
Európa Kiadó
„Négy aggastyánalakot láttam tehát, s a kellékeikből ráismertem Péterre és Pálra, Jeremiásra és Ézsaiásra: ők is mintha valamely tánclépésbe facsarodnának, hosszú, csontos szétterpesztett ujjú kezük szárnyként emelkedik fölfelé, és szárnyként lobog a szakálluk és a hajuk is valami prófétai szélben, meg a hosszú-hosszú lábuk mozgatta hosszú-hosszú köntösük sok redője, ahogy hullámokba és csigavonalakba korbácsolódik. S a négy aggastyán farkasszemet nézett az oroszlánokkal, de ugyanazon matériából faragtatott, mint ők.
(...) És hogy lenyűgözött pillantásom továbbsiklott szent tagok és pokoli izmok eme talányos polifóniájáról, a kapu mellett és a mélyülő boltívek alatt a gyámfalon újabb jelenések tárultak szemem elé, hátborzongató látnivalók, melyek csakis parabolisztikus és allegorikus erejük, avagy az általuk közvetített erkölcsi tanítás folytán kerülhettek ide. Parázna asszonyállatot láttam, meztelen volt és foszlott húsú, láttam egy fösvényt, ahogy hullamerevvé zsibbadtan fekszik baldachinos nyoszolyáján, tehetetlen prédájaként immár egy falkányi démonnak, s hörgő szájából az egyik démon a lelkét cibálja ki épp.
A sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra. Díszes társaság, és ott őrködött és önnön kudarcával dicsőségét zengte annak a királyiszéknek. Faunok, kétnemű lények, hatujjú szörnyek, szirének, kentaurok, gorgók, hárpiák, lidércek, dracontopodusok, minotauruszok, hiúzok, párducok, kimérák, orrlikaikból tüzet lövellő kutyafejűek, agyaras behemótok, sokfarkú gyíkok, szőrös kígyók, szalamandrák, viperák, rákok, siklók, fogas hátú kétfejűek, hiénák, vidrák, varjak, krokodilusok…”
Umberto Eco regénye amilyen szövevényes, éppoly gyönyörűséges elbeszélés, amely határozott védőbeszéd a jelek tudománya mellett, ám egyben bonyolult detektívtörténet is. Mindkét szál keret az a befejezetlen történet, elő- narratíva, amelyet egy tudós régi kéziratok közt lel, s lebeszélésre érdemesnek talál. Talán azért, mert ennek az előtörténetnek oly csekély a súlya, összehasonlítva azzal a túlzsúfolt narratívával, amely követi, vagy a tudós hangvétele miatt, ez az első néhány oldal végigkíséri az olvasót, miközben a szöveg a kéziratok eredetéhez, a XIV. század elejére kalauzolja.
A fiatal bencés novícius, Melki Adso beszéli el a bölcs ferences baráttal, Baskerville-i Vilmossal egy fölbolydult kolostorba tett utazását. A kolostort a titkok és konfliktusok e zárt küzdőterét a könyvek uralják, s az itt lakó bencések a könyveknek szentelik életüket. Amikor hat szerzetest meggyilkolnak egymás után, Vilmos, meglelve és értelmezve az irigység, a vágy, a félelem jeleit, elfojtott belső ellenségeskedések valódi okait kutatja. A kötet arra hívja meg az olvasót, hogy a kutató detektív pappal vegyenek részt az értelmezésben, tiszteljék a jelek polifóniáját, ne döntsenek elhamarkodottan azok jelenéséről, és kételkedjenek mindenben, ami a jelentés utáni kutatás befejezésével kecsegtet. Ily módon Eco magának az értelmezésnek csodáját tárja elénk.
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
A kiadó
Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban?
A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése.
A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk
„Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: »ez hamis, ez becsapás!«. És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot? Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam.”
