Egy regény a képzőművészetben
Korai reneszánsz
Christina Bucci
Corvina Kiadó
Regénynek azért nevezem ezt a képzőművészeti stílust, mert a róla szóló szakcikkekben rendre feltűnik, hogy a kor kedvelte a festészetben a „nyugodt elbeszélést”. És sokszor emlegetik vele kapcsolatban az „áradó elbeszélőkedvet”
(Kerekes Tamás, Magyar Irodalom Rt.)
És az epika fogalomtárát, nyelvi készletét sűrűn használja ez a páratlanul gazdag képzőművészeti album is a továbbiakban .A tárgyalt művészettörténeti stílust nyugodtan nevezhetjük akár a korai reneszánsz vetélytársának is. A rendkívül felkészült szerzővel a laikusok számára ismeretlen, de hatalmas terrénumot járhatunk be. A képzőművészeti fogalmakat (sinopia, freskóciklus, mintakönyv) azonban könnyedén érthetővé teszi és „illusztrálja”, hogy vizuálisan is rögzíthessük azt. Téziseit bizonyítja is: Pisanello alkotásai kapcsán megjegyzi, hogy a korszak már felfedezte a természet és állatábrázolást is, és egyúttal kimutatja, hogy pl. Pisanello képei biztos, hogy „természet után” készültek. Nemcsak jellemez a könyv egy-egy alkotót (mint pl. Gentile de Fabriano-t, de be is illeszti azt a történelmi-társadalmi közegébe, innen tudható pl., hogy a nevezett művész V. Márton pápától kap megbízást. Figyel az új jelenségekre. Láttatja, hogy a festett falikárpit a korszak új képzőművészeti jelensége. Rokonszenves a könyvben az is, hogy amikor a szerző kiemel egy műalkotást és részletesen elemzi azt, akkor a magyarázat és a kép egy oldalon található meg. Még arra is futja, hogy egy fontosabb képnél,, egy-egy részletet kinagyítva találunk, ha az külön magyarázatra fontosnak bizonyul. Hogy lássuk, hogy a szerző milyen mélyen merített, el kell árulnom, hogy a kötet végén szereplő tartalomjegyzékben 200 alkotó nevét számoltam össze. És ráadásul külön foglalkozik a képzőművészeti műhelyekkel, mint pl. Verocchio iskolája) és a különböző képzőművészekkel. Mindezt a hatalmas művet áttekinthető időrendi táblázat rendezi értelmes egésszé a kötet végén, mely Massaccio születésétől (1401) Castiglon-nak, az írónak, az urbinói herceg szolgálatába állásával fejeződik be.(1499).
A könyv felénél tartottam az olvasásban, amikor megszámoltam az addigi illusztrációkat: 650-ig jutottam el. Látványosságokban tehát nincs hiány. Nemcsak átfogó képet alkothatunk az internacionális gótikáról, de sokat tudhatunk meg az egyes alkotókról ( Brunelleschi, Donatello, Leon Battista Alberti, Jan Van Eyck, Leonardo, Boticelli, Veroccio) stb.
A könyv a műalkotások széles spektrumát öleli fel:
-rajzfüzetek
-mintakönyvek
-freskóciklusok
-szobrok
-falikárpitok
-arannyal festett kelmék és szövetek
-festmények
-rajzok
-táblaképek
-érmék
-miniatúrákkal díszített kódexek
stb.
Egész Európa szerepel benne: az Alpokban épült nemesi rezidenciákat díszítő festményciklusok, a Párizs, Dijon, Milánó udvaraiban keletkezett műalkotások, de a figyelem kiterjed Spanyolországra, de Csehországra is. Az az összkép alakult ki bennem, hogy az irányzat akkor vált szellemileg nagykorúvá, amikor az alkotók el merték hagyni a bizánci hagyományt. Minduntalan visszaköszön az epika frazeológiája a kötetben (ez egyébként a megértést segíti), pl. akkor, amikor Salimbeni alkotásaiban „ az elbeszélés nyugodtabb és terjengősebb „ stílusáról beszél. Aztán a szerző, mint egy zsonglőr, végigzongorázza az egyes városok formanyelvében mutatkozó eltéréseket. Magyar fejezetet, sajnos, külön nem találtam, de külön passzus foglalkozik Leonardo kézirataival, és ezen kívül tárgyalja a könyv Leonardo és Michelangelo munkásságát.
Az egyes elemzések is briliánsak. Nekem a legjobban Pisanello Szent György és a királylány c. festmény elemzése tetszett, mert az elemzésből hipotézis született.” Mintha Pisanello arra törekedett volna ezzel a technikával, hogy közelítse egymáshoz a falfestményt és a táblaképet”.
Véleményem szerint a legkomplexebb munka a korszakról. Művészettörténészek még évtizedekig vizsgáznak majd belőle. Meghatározó munka.
Kerekes Tamás
A korai reneszánsz művészetét bemutató kötet az 1400-es évekbe, azaz a XV. századba kalauzolja az olvasót, elénk tárva az építészet, festészet, szobrászat és iparművészet legjellegzetesebb alkotásait. Gyökeresen új születik meg ebben az időszakban a művészetben, és az ember lesz a mérce, ő kerül az ábrázolás középpontjába. A kitekintés felöleli az európai udvarok művészetét, a nemzetközi gótikának nevezett stílusirányzatot, az itáliai városállamokban kibontakozó, az ókori kultúra felfedezésén alapuló ún. quattrocentót - amelyet olyan mesterek neve fémjelez, mint Brunelleschi, Donatello, Masaccio vagy Leonardo -, de szó esik a németalföldi festészet fénykoráról is, köztük olyan alkotókról, mint Jan van Eyck vagy Rogier van der Weyden. Részletesebben esik szó a korszak néhány főművéről, így többek között Alberti néhány épületéről, Donatello szobrairól vagy Botticelli és Leonardo festményeiről.
Az 1400-as évek egységes művészi formanyelvét, az internacionális gótikát a lágy festőiség jellemzi, a finom vonalvezetés, a ritmikus mozgás, részletező hűség a természetábrázolásnál, a népi alakok idilli ábrázolása. A magánájtatosság céljára megjelenik a kultuszkép, mint új képtípus (a fájdalmak férfija; Atyaisten ölében Jézus; Mária angyalokkal, szentekkel körülvéve, fallal elzárt virágoskertben).
„A XV. század hajnalán egyfajta mesebeli légkör lengi be Európát. A művészek ekkor még - akárcsak az előző évszázadban - csupán luxustárgyakat készítő kézművesek, akik világi, lovagi témájú freskókkal díszítik a paloták falait, aranyba borítják az oltárokat, és látványos miniatúrákkal ékesítik a könyveket. A quattrocento első évtizedeit még a gótika határozza meg. Gentile da Fabriano és Pisanello a legdivatosabbnak számító festők, az építészetben pedig még a katedrálisok korának gótikus stílusa uralkodik. Minden változatlannak tűnik, pedig már érlelődőben van a nagy fordulat. A humanisták kis csoportjában felébred az érdeklődés a római kor iránt, s ez új formák felfedezéséhez vezet. Brunelleschi megépíti a firenzei dóm kupoláját, Donatello a római kori szobrokhoz hasonlóakat önt ki bronzból, Leon Battista Alberti pedig megalkotja a perspektíva elméletét, amelyet azután Masaccio alkalmaz elsőként a gyakorlatban. A művészetek világában megjelenik egy új, fennkölt, rendkívül kiegyensúlyozott formanyelv, amely hamar háttérbe szorítja a gótikát. Piero della Francesca csodálatos szintézist teremt forma és szín között. Antonello da Messina az itáliai hagyományokhoz igazítja a németalföldiek kifinomult, Jan van Eycknek és Rogier van der Weydennek köszönhetően főként Bruges-ben és Gentben virágzó naturalizmusát. Mantegna Mantovába megy, ahol a Gonzagák udvarában dolgozik. Cosmé Tura az Este-család szolgálatába áll Ferrarában. Federicoda Montefeltro Urbinóban megépítteti a Palazzo Dúcaiét. Eközben Bellini és műhelye ragyogó színekben pompázó oltárképekkel gazdagítja a velencei templomokat. Firenzében Lorenzo de'Medici megveti egy új kultúra és művészet alapjait. A két legsikeresebb firenzei festő, Botticelli és Ghirlandaio nagy, termékeny műhelyt tart fenn, és még Rómába is meghívják őket dolgozni, ahol nemrég épült meg IV. Sixtus pápa kápolnája, a Cappella Sistina. A firenzei műhelyekből kerül ki két zseniális művész: Leonardo da Vinci, aki később a milánói udvarban próbál szerencsét, és Michelangelo Buonarroti, aki már igen fiatalon Rómába megy, és még mielőtt az évszázad véget érne, megalkotja a vatikáni Pietát, amellyel mindenkit ámulatba”
A 14. század utolsó és a 15. század első harmadának művészete ez. A 14. századi francia udvari művészet stílusát átvevő irányzat, amely főleg az európai fejedelmi udvarok és a városok nemzetközi kultúrájából táplálkozva egységes formában jelent meg a kontinensen. Az itáliai és nyugat-európai városi központok mellett a császári udvar keletre tolódásával az internacionális gótika fontos centrumává vált Prága, majd Buda is. Az építészetben a közép-európai régióban vezető szerepet játszó Parler család művészete a stílus legjelentősebb képviselője. A képzőművészetekben a "lágy stílus" névvel szokták illetni.
Az internacionális gótika képzőművészetének stílusjelensége. A puha, lágyan omló, finom árnyékhatásokat alkalmazó drapériaábrázolás, a kecses, aprólékos finomsággal megoldott emberábrázolás jellemzi. Mintaképei a 14. század első felének francia udvari művészetéből származnak. A későbbiekben is Franciaország marad az egyik legfontosabb központja, de a század közepétől Csehország és Közép-Európa meghatározó szerepet játszik a stílus elterjedésében: ilyen pl. a "szép Madonnák" köre.
Az 1400-as évek táján, a századforduló körüli hatvan-hetven évben ritkán tapasztalható egység jellemezte az európai művészet formanyelvét. A stílus elnevezésében a művészettörténészek máig nem tudtak megegyezni. Legpontosabban az "1400 körüli művészet" elnevezés illik e stílusra, amelyet épp széles körű kiterjedése miatt internacionális gótikának is neveznek. A szakirodalomban még az udvari stílus, lágy stílus, szép stílus, trecento rokokó, lírai stílus stb. elnevezés is használatos. Azok a stiláris elemek, amelyek az internacionális gótikában általánosan elterjedtek, országokhoz nem kötött, az udvari művészetre jellemző vonások voltak. A 14. sz. második felének udvari művészetében, a francia udvarokat szolgáló franko-flamand művészek körében, a császári udvar csehországi környezetében alakultak ki olyan mintaképek, amelyek a század végének műalkotásait egész Európában meghatározták. E művészetben az emberi alak, a táj és a tér valóság közeli felfogása sajátos álomszerűséggel, dekoratív lendülettel, mély érzelmi töltéssel párosul. A lírai kifejezés és az önálló életet élő festő drapériák alapján nevezik lágy stílusnak, amely több, mint formai motívumrendszer: egy magatartástípus megjelölésére is
igen alkalmas. Elsősorban az ember belső világának megismerése foglalkoztatja ezt a korszakot mindaddig, amíg a művészek figyelmét le nem köti a külvilág módszeresebb megfigyelése (pl. Donatallo, Masaccio, Jan van Eyck művészetében
A táblakép-olajfestészet
Nagy németalföldi mesterei a 15. század első felében a burgundiai hercegi udvarban alkotó Jan van Eyck és testvére Hubert; fő művük a belgiumi Gent városa székesegyházában az ún. Genti szárnyasoltár. Rogier van de Weyden (1399–1464), a brüsszeli iskola vezetője viszi tovább eredményeiket, tájkép előtti emberábrázolásával már az itáliai quattrocentót előlegezi (Magdolna, Louvre). A francia késő gótikus festészet legnagyobb mestere Jean Fouguet, az arcképfestésben és a kódexillusztrálásban egyaránt kiváló. Az ő és a Limbourg testvérek miniatúrái számos franciaországi vár és város korabeli képét őrizték meg számunkra.
Magyarországon:
Az internacionális gótika stílusát előlegezi az először 1378-ban, Velemérben szignáló Aquila János.
A 14. sz. második felében elsősorban csehországi művészeti kapcsolatok adták az internacionális gótika alkotásainak példaképeit. Vidéki kis templomokban is találkozunk a stílus példáival: a lágy ruharedők visszaköszönnek a zselizi, a csarodai, a kiszombori képeken.
Lőcse falfestészeti emlékei a 14. sz. fordulója táján könyvfestészeti előzményekre és csehországi kapcsolatokra utalnak. (A minorita templomból az Irgalmasság cselekedetei, a Szent Jakab templomból a Hét főbűn és az Irgalmasság cselekedetei népszerű, verses magyarázattal tartoznak ezek közé). A gazdag szepességi festészet nem maradhatott hatástalan tágabb környezetében sem. A 15. sz. elején Szepesi András mester pl. Szalonnán vállalt munkát.
A lágy stílus legjelentősebb falfestészeti emlékei közé tartoznak a kassai Szent Erzsébet templom déli mellékszentélyének képei (1420. k.).
Az internacionális gótika festészetének sajátos árnyalatát képviselik Erdélyben a székelyderzsi falfestmények. Első látásra szőnyegszerűen sík hatású képek ezek, a dekoratív, csillagokkal telehintett háttér előtt azonban igen plasztikus alakok mozognak.
A 15. sz. második negyede táján bekövetkezik a lágy stílusról plasztikusabb, keményebb tagolású figurákra való átváltás (Siklós, várkápolna).
A kolozsvári Szent Mihály templom freskóin is a figurák gazdag plaszticitása tűnik fel. A sokalakos Passió és Kálvária közeli rokona a nagyszebeni plébániatemplom nagy Kálvária-kompozíciójának.
A 15. sz. utolsó harmadában Mátyás király budai várából sugárzik szét az új stílus, az (itáliai) reneszánsz. Az uralkodók esztergomi arcképsorozata, a Nagy Lajos tetteit megörökítő budai festmények, a királyi vár falaira festett csatajelenetek, a király horoszkópja mind-mind elpusztult, csak kortárs leírásokból ismerjük. Stílusukról az esztergomi palota ún. Vitéz János-termében fennmaradt freskók alapján alkothatunk képet. Az 1495 körül készült Erény-allegóriák mesterének Albertus Fiorentinust tartják, aki 1490 körül Ippolito d'Este esztergomi érsek udvarán élt. Mátyás és Ulászló palotáinak elveszett freskóit feltehetően ugyanígy a kései firenzei quattrocento kissé száraz, grafikus stílusa jellemezte.
Ez a freskóművészet eljutott polgári otthonokba is, pl. Sopron, Besztercebánya, Nagyszeben városi palotáiba.
A reneszánsz jelentkezésével egyidőben - főképp a Felvidéken - tovább él a későgótika is. Egybeolvadásuknak különleges emléke a gógánváraljai kazettás mennyezet (1501-19), mely technikájában ugyan a táblaképfestészet, de funkciójában a falfestészet rokona. (hng-art.hu)
„1400 táján az internacionális gótika ugyan valóban internacionális volt, de „összmagyar” aligha – az igazi vidék, a falu ugyanis jórészt kimaradt belőle. A XV. század végére azonban a kőszerkezetek, ablakrácsok, kapuzatok, boltozatok minősége és igényessége a falusi templomokban is közelíti az országos átlagot, amely ugyanakkor maga is igen magas színvonalat képvisel, és a falképfestészet gyakran új felfedezései Szabolcsban, Erdélyben, valamint a szárnyasoltárok is színvonalas egységről tanúskodnak. Mire azonban egy rövid időszakra megszületik Magyarországon az igazi korstílus, az udvarban, a főpapság és az arisztokrácia elitjében megjelenik valami gyökeresen új, és a reneszánsz eleinte még csak „úri huncutsága” belepiszkít a konszenzusba. A konszenzus, persze, eleve látszólagos lehetett csak, hiszen a politikai széthúzás nagyobb volt, mint előtte bármikor az azt megelőző közel két évszázadban, és hogy 1526-ra és 1541-re hová vezetett, azt jól tudjuk. A kultúra oldaláról nézve azonban a kérdést, soha nagyobb baj ne érje ezt az országot, minthogy egy, az akkori magyarországi reneszánsz színvonalán álló jelenség zavarjon bele egy, az akkori késő gótika színvonalán álló másikba.”(Lővei Pál)
