Szent Márk oroszlánja
Thomas Quinn
Gold Book Kiadó
Debrecen
Konstantinápoly védői fogságban
(1492)
„Nem hagyták, hogy elhatalmasodjon rajtuk a lelküket szorongató, végzetes csüggedés és reményvesztettség -elvégre velenceiek voltak. Értékes teljesítményként könyvelhették el, hogy sikerült megőrizniük az elméjüket. Antonio minduntalan beszélgetésre ösztökélte a többieket, hogy hasznosan üssék el a végtelenre nyúló órákat. Ily módon csakhamar sok mindent megtudtak egymás mindennapjairól és tetteiről.
Seraglio megtanított néhány egyszerű török szót és kifejezést a raboknak. Minotto kurkászta a többieket ; hosszú,v ékony ujjaival könnyen kicsippentette a szőrszálak közül a tetveket. A kavicsdobás bajnoka Benedetto volt. A többiek ámulattal figyelték, ahogy mindig az ő kavicsa állapodik meg legközelebb az ajtó előtti lépcsőnél. Antonio becslése szerint Benedetto már annyi dukátot nyert volna, hogy abból fél Velencét zsebre vághatta volna.Lando, aki a vödröket hordta ,mindennap okozott derültséget a rabtársak között. Amikor az őrök betoppantak az étellel és a friss vízzel, valamint, hogy elvigyék a szennyes vödröket, Lando észrevétlen rálöttyintett valamelyik török köpönyegére egy keveset a tartalmából, amitől a rabtársak pukkadoztak a nevetéstől. A hatodik fogoly a rejtélyes Dona volt. A többiekkel ellentétben ritkán beszélt, de ha sikerült addig nógatni, amíg szóra nyitotta a száját, olyan rendkívüli emlékezőtehetségről tett tanúbizonyságot, hogy a társai döbbenten hallgatták. Egész lajtstromra való dolgot tudott elismételni, tárgyakat, helyeket, embereket-ugyanolyan sorrendben, olykor egyszerre csaknem százat. Seraglio szerint Benedetto kavicsdobáló mutatványa eltörpülhetne ahhoz képest, hogy Dona az agyával hány millió dukátot tudna elnyerni a többiektől.
Mint ahogy lenni szokott, amikor a végzet egy maréknyi idegen embert sodor egymás mellé, a rabok csakhamar rátaláltak saját szerepükre, aminek élvezettel eleget tettek, és nagy műgonddal ügyeltek, hogy meg is őrizzék ebben az új közösségben szerzett helyüket. Így zajlottak e hat fogoly életének mindennapjai Rumil Hisszár várbörtönében fekvő folyosó egyik nyirkos szegletében.”
Két év telt el azóta, hogy meghalt a bizánci császár, VIII. János, mielőtt sikerült volna meggyőznie népét, Konstantinápoly lakóit-gyakorlatilag csupán egyedül a város maradt meg hajdani birodalmából, arról, hogy a Nyugat segítsége nélkül Bizánc elpusztul. A Nyugat, tisztelete jeléül, ünnepélyes keretek közt egyezséget ajánlott, mely szerint kezeskedik a város védelméről, cserébe pedig Bizánc fogadja el a római egyház tanítását. VIII. Jánossal együtt a megegyezés reménye is sírba szállt. Fia, XI. Konstantin képtelen volt nyélbe ütni a megállapodást. Márpedig Konstantinápoly 1204 óta sosem volt annyira sebezhetőbb, mint ez idő tájt. Abban az évben történt, hogy a Szentföldre igyekvő keresztesek a vak és agyafúrt velencei dózse, a vén Enrico Dandolo vezetésével kifosztották a várost. A kapzsiság olyan gyalázatos szégyenfoltjának bizonyult ez az esemény. Amely örök időkre beszennyezte a köztársaság jó hírét. De most- gondolta Antonio- hogy Konstantinápoly segítségére születtek, eljött az az idő, amikor Velence visszaszerezheti a tisztességét, és jóvá tehetik a múlt bűneit.
János halála ugyan komoly válságba sodorta Bizáncot, de a helyzet nem volt annyira drámai, mint amit egy másik koronás fő halála okozott. Ez az uralkodó az oszmán-török szultán, II. Murád volt, aki alighogy a császár jobblétre szenderült, máris követte őt a túlvilágra. Murád halálával szertefoszlott a bizánciak és a törökök közti béke utolsó esélye is. A szultán fia, II. Mehmed, esküvel fogadta meg, hogy meghódítja a várost. Még alig volt huszonöt éves, amikor már kiérdemelte a Hankar, a Vérivó nevet. Trónra lépése után azonmód építtetett egy óriási erődépítményt a Boszporusz nyugati partján, nem messze Konstantinápolytól, aminek a „Gégemetsző” vár nevet adományozta
.
Travisiano tengernagy parancsnoksága alatt elindul egy kicsiny flotta Konstantinápoly megsegítésére, amit csekély létszámú görög helyőrség véd. A legénységben ott találjuk a Ziani és a Soreno család egymással rivalizáló, egymást gyűlölő tagjait is, amely a Soreno család egyik tagjának tengerbefulladásával csak további viszályt szít. Jelentős az a konfliktus is, amely a velenceiek és a milánóiak közt fennáll. A velenceiek megérkeznek, de a véderő legnagyobb ellensége hosszú ideig az unalom marad.
A törökök csatába lendülnek, de a Konstantinápolyt tengeren védők ügyesen használják ki a görögtüzet, a kor halálos fegyverét, melynek gyártási titka hétpecsétes titok.
Közben mindkét oldalon fogy az élelem, az ember, a fegyver.
A szultán gyakorlatilag a szárazföldre juttatja a flottáját egy deszkapadló segítségével, és a török túlerő támadásba kezd Konstantinápoly maroknyi védelme ellen.
Meg sem menekülhetnének, ha nincs egy törökül jól beszélő nyomorék, aki segítségükre siet, ám így is a szultán fogságába kerülnek. A szultánra jellemző, hogy a velenceieket felsorakoztatja. Megígéri nekik, hogy az életüket megtartja, ha komoly váltságdíjra számíthat, azt azonban kiköti, hogy a legkevesebbet ígérők fejét nyomban lecsapatja. S lőn.
Monumentális történelmi munka, a részletgazdagság bőségével, korhűség, aprólékosan kidolgozott jellemrajz jellemzi a munkát. Izgalmas cselekményvezetés. A jó és a rossz harca. Van min izgulnunk. Ken Follett Katedrális-a óta nem jelent meg magyar nyelven ilyen átfogó igényű történelmi regény. A mű hátralevő részében a fogságba esett velenceiek harcát izgulhatjuk végig
A kiadó
A Ziani-ház és a Soranzo-ház azóta áll szemben egymással, mióta több mint negyven évvel korábban a nagyatyák közös vállalkozása összeomlott. Akkor úgy döntöttek, nem a bíróságon rendezik nézeteltéréseiket. A két család versengeni kezdett befektetéseiben, a kereskedelemben és az intrikákban, próbálva maga mögé utasítani és végső soron megsemmisíteni a másikat. A bosszú súlyos öröksége apáról fiúra szállt...
Egy kis velencei flotta hasítja a viharos novemberi tengert, erősítést szállítva az ottomán törökök ostromát nyögő, híres Konstantinápoly védőinek. A terv azonban veszélybe kerül, amikor fellángol az évszázados ellentét két velencei nemes között a vezérhajó fedélzetén: Giovanni Soranzo, a bátor tengerészkapitány bosszút forral Antonio Ziani, a büszke haditengerészeti tiszt ellen. A két férfi túléli Konstantinápoly bukását, majd vállvetve kényszerülnek hősies küzdelmet vívni szeretett városuk megmentéséért.
1452-t írunk, és miközben Itália a reneszánsz fényében fürdik, Velence élethalálharcot vív a hatalmas Török Birodalom ellen. Az ottománok a köztársaság meghódítására törekednek, ki akarják fosztani és örökre lerombolni a várost. A két patrícius hazafinak úrrá kell lennie az egymás iránt érzett gyűlöletén, ha hűségesek szeretnének maradni szülőhazájukhoz. Egymás ellen harcolnak, amikor tudnak, egymás mellett, amikor kell, de mindketten az életüket teszik kockára Velence és a becsületük védelmében.
A történet nem csupán egy háború története, hanem Velencéé, mely egykor a világ legnagyobb városa és az egyetlen köztársasága volt. A történet a népéről is szól, amelynek gazdagsága és puszta élete is a várostól függött. La Serenissimát, a derűs Velencei Köztársaságot csodálták, irigyelték, gyűlölték és félték, de mindig tisztelték - és az a könyv ennek a története.
Thomas Quinn a Velencével kapcsolatos ismereteit pergő akciókkal elegyítve epikus, küzdelmekkel teli regényt kínál olvasóinak.
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
Gold Book Kiadó
Debrecen
