Pynchon:
Európa elrablása
Penguin Books
A jelenben per pillanat csak hipertextuálisan létező és elérhető regényfolyó a víz emelkedésére és süllyedésére hasonlatos módon alakította ki a szerteágazó cselekmény metaforikus nyelvezetét. Pynvhon, meglovagolva eddigi sikereit a lét és az elmúlás, a tapasztalás és tudás nagy kérdéseit boncolgatja és állítja identitásregényének fókuszába. A Mindentudó Narrátor példája beszédes, a cselekmény lassú előrehaladtával ugyanis újabb és újabb testrészeit veszti el, így például nyelvének elhagyása után Jon Locke empirizmusával gazdagszik. Állkapcsának a Missisipi-be hullása után ismerkedik meg az amerikai pragmatizmus, jelesül Dewey eszméivel, ezzel izgalmas villódzást hoz létre a test és lélek eddig totálisan félreértett dualizmusában. Az elágazó, szétindázó regény alapja egy valódi fikció, a New Statesman az 1979. májusában megjelent cikke, amit később a Guardian is lehozott. A főszereplők: A Dekonstrukció, és a Paradigmaváltás mellékszereplőknek tekinthetők ugyan, ám, mivel gyakran ellentétes véleményen vannak Dos Passos montázstechnikájáról, az olvasó öröme részben abból a felfedezésből fakad, hogy a különbségek csak elmélyítik a kapcsolatukat. Lovagregényekre emlékeztető az a regénysík, melyben minden fő és mellékszereplő heurisztikus módon keresi az elveszett GRÁF-ot, aminek az eredménye lényegében hat különböző tudatfolyamra épített zenei kompozíció. A mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és változásuk ritmusa teremti meg, illetve az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokban, a nagyobb részekre tagolt leírásokban, amelyek az írás nullfokát jelképezik, de mivel áthatják a szöveg egészét, az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Pynchon felfogásában az individuum benyomások összessége (gyakran a sóskáé, és néha a tökkrémlevesé), melyek a szerző saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. A képek kontrasztja döbbenti rá az olvasót az egyén valódi mivoltára. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelenést a jelentésben, az érvényes mintát az örökös hullámmozgásban. A vízben elrohadt, moszatos és büdös tengerészsapka, melybe nyüzsgő csigák százai költöztek be szép és egyben mély utalás Gadamer hermeneutikájára, mely minden bizonnyal szintén nagy befolyást gyakorolt Pynchon prózájára, mely az új évezred epikájának egy meghatározó mérföldköve. A mézbe esett Rilke az alakfelismerés hedonisztikája, melynél az alakfelismerés-a pattern recognition- szférájába tartozik, lényegében dramatikus mozzanat, de szépen simul be Pynchon lassú narrációs- technikájába. A cselekményvezetés gördülékeny, előbb utóbb nemcsak a szereplők, de a figyelmes olvasó is rájön, hogy a gondolkodás automatizálásától nem várható el, hogy Heraklész kitakarítsa Augiász istállóját, ami nem is lehet más, mint egy kombinatorikus robbanás, melyet a szerző nagy beleérző képességgel ábrázol. A műben expresszív módon láttatott heurisztikus gráfkereső algoritmusok elszabadulnak, de megjelenik Amundsen alteregója,és/vagy egy szőrős, melegen öltözött konvisztádor, és egy új földrész felfedezése beletorkollik a megértés újabb módozatába. A világ szélesebb, mint egy útkereszteződés, tanítja meg belünk Pynchon bravúrosan megírt munkájában, mely minden bizonnyal az olvasás és megértés egy új típusát fogja megteremteni. Engem különösen a kazah Bocsánatkérő Szolgálat mechanizmusa döbbentett rá, hogy mint minden nagy kalandregény, Pynchon műve is májusban kezdődik, a lovagregény hónapjában, amikor a szerző orgonaillatban húzza be maga mögött a kiskertajtót.
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
