Szoba Van Kiadó

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Őszi számvetés

2009.11.23. 11:58 szobavankiado

Őszi számadás

Fekete István füveskönyve

"Minden tűz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát."

"A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek."

Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.

A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is... és ha nem szólhat a puska, akkor is!

A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet.

Ribizke - mint minden magányos ember - szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.

A valóság is lehet olyan szép - sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.

Energiát csakis attraktív és mosolygós ember képes adni környezetének.

Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen!

De a nevek nem is fontosak. Az emberek közt széthintett jóságnak, örömnek nincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának, vagy a simogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedig sok kemény ütést régen elfeledünk ugyanezen idő alatt.

Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.

Égett a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.

Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.

Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.

Minek piszkálni a holnapot, a jövő évet és távoli tekervényeit az életnek? Elégedjünk most meg azzal, ami van, melegedjünk tüzénél, amíg lehet, kaparjuk ki hamujából, ami édes és élvezhető, a többit pedig hagyjuk az enyészetnek, mert arra való.

A valóság is lehet olyan szép - sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.

Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.

A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet.

Fekete István

Kerekes Tamás

Fekete István könyvei ott sorakoznak minden könyvespolcon. Ő azok közé az írók közé tartozik, aki mindannyiunknak gyermekkori ismerőse, jó barátja. Ez a válogatás, mely a szerző gondolatait gyűjti egybe, megmutatja, hogy Fekete István nemcsak az erdők, mezők, állatok nagy ismerője, hanem az emberi szívé, az emberi természeté is. Meglátásai a világról, az életről hol töprengésre késztetők, hol szórakoztatóan szellemesek, hol irónikusan csipkelődők. De mindig az ember, a természet, a létezés iránti szeretettel vannak átitatva.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Cselekményvezetése a gruppenszex gyakorlata

2009.11.06. 10:22 szobavankiado

A szőkékkel mindig baj van

Helikon Kiadó

Vaszary darabját úgy jellemezhetjük, hogy olyan izgalmas, mint egy gruppenszex, de mindenki észrevenné, ha valaki elbóbiskol.(Kerekes Tamás)

Vaszary darabja egy könnyed francia négyes. A párizsi tévedések vígjátéka, bohózat négy fiatal körül, akinek két férfi főszereplője közül az egyik tutista, a másik nimolista. A halhatatlan Molnár Ferenc osztotta a Hungária Kávéházban az embereket erre a két csoportra. Tutista, akinek szinte akaratán kívül minden sikerül. Nimolista, aki küzd, szenved, epekedik és mégsem megy. A könnyed bohózatba azonban még az is belefér, hogy a szegénység romantikája az, hogy a szegény közvetlenül Isten alatt lakik.

Georges, André, Henriette és Christine mulatságos históriáját az író Pestről indítja egy félénk, szorongó, kissé báva ügyvéddel, aki fölött basáskodik segítőkész barátja. Ám az ügyvéd beleszeret a házban lakó fiatal hölgybe, akit épp most bocsátottak el a színházból. A lány a komor szegénységben csak egyet akar, de azt őszintén: férjhez menni. Innentől kezdve a forgatókönyv logikája az, hogy vannak, akik ezt elősegítik, vannak, akik gátolják, de a forgatókönyv megállíthatatlanul robog, mint hőseink vonata a svájci síparadicsomba. Bonyolítja a dolgot, hogy a szereplők néha még egymást is becsapják,

A kiadó:

A könyv Vaszary halhatatlan Párizs-regényeinek legkiemelkedőbb darabja. Párizs zamatát, illatát, bohémségét, könnyedségét senki nem tudja nála jobban megeleveníteni. Iróniája az a tünékeny, finom humor, amin "hol sírunk, hol meg nevetünk". A regény tizenhat nyelven jelent meg. Mindmáig világsiker

-Vaszary Gábor portréja

Vaszary Gábor író, újságíró, Budapesten született 1897. július 1-jén, és Luganoban halt meg 1985.május 22-én. Vaszary János író és Vaszary Piri színésznő bátyja.

A Képzőművészeti Főiskolán festészetet tanult, de abbahagyva tanulmányait, újságíró lett. Az 1924-es év elejéig Párizsban élt, francia lapoknak dolgozott. Cikkei, regényei saját illusztrációival jelentek meg. 1932-ben tért haza. Sorra jelentek meg népszerű regényei, több kiadásban. Monpti című regényét 28 nyelvre fordították le, háromszor filmesítették meg. Regényein kívül elbeszéléseket és színdarabokat is írt. 1948-ben elhagyta Magyarországot. Előbb Németországban telepedett le, ahol rövid ideig a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Végleges lakóhelyül Svájcot választotta.

Főbb művei, a teljesség igénye nélkül: Mesekönyv; Hárman egymás ellen; Monpti; Csak te! ; Vigyázz, ha jön a nő! ; Ketten Párizs ellen; A szőkékkel mindig baj van; Boldoggá teszlek! ; Az ördög nem alszik; Káin; Alszik az Isten ; Bubus ; Ő ; Pók ; Kuki ; Tavaszi eső.

A regény az elején két szálon fut. Először megismerhetjük Georgest, az igen neves ügyvédet. Megtudhatjuk róla, hogy igencsak szerencsétlen a nőkkel kapcsolatban, de a barátja André mindig a segítségére jön. Majd később becsúszik a képbe a szőke szépség Christine, aki színházi darabokban játszik, de ebből nem tud megélni. Sajnos egy elkövetett baki után kirúgják munkahelyéről, és most nem tudja mit csináljon. Ekkor jön az isteni szikra, hogy majd ő férjhez megy az ügyvédhez. Ettől a pillanattól kezdve már nem két, hanem egy szálon fut a történet, hiszen a hölgy mindent úgy szervez, hogy hol az utcán, hol a házban, de összefussanak. Vajon sikerül neki? És mit szól majd ehhez André, George legjobb barátja?

Elég sok helyen olvastam már, hogy aki EGY Vaszary regényt is elolvas akár a rabjává is válhat. Hogy miért? Mert írása olvasmányos, könnyed és humoros. Annyira gördülékenyen ír, hogy észre sem veszed ahogy haladsz a lapokkal, mert csak olvasod és olvasod. Fantasztikus! Művén érzékelhetőek az akkori stílus nyomok, hisz találkoztam már ezzel Rejtőnél vagy Karinthynál is, de hát ez azt hiszem nem is meglepő. :)

Igazán megdöbbentő volt számomra, hogy már a huszadik század elején is létezett ez az úgynevezett lánclevél, ami mostanában e-mailes formában terjed. Részlet a levélből: " Chaine de St. Antoine. Szent Antal lánca. Aki a következő imát tizenhárom napon keresztül egy-egy ismerősének elküldi, azt nagy szerencse éri..." Szóval már akkor is kaphatóak voltak az ilyen bolondságokra az emberek. :)

Az Aranylant oldalán találkoztam egy igen érdekes rovattal, ahol nem csak az író életét és műveit lehet megtalálni, hanem egy kisebb nyilatkozatot is, amit maga Vaszary mondott el. Ebben a nyilatkozatban munkásságáról és regényeiről beszél, amelyben kifejti miért pont a nőkről ír leginkább. Hát íme egy kis részlet belőle:

"A fantázia világa sokkal ingerlőbb, mint a valóság, sokkal jobban érdekel, és sokkal többet lehet belőle kihozni, mert nincs kötöttség. A következő regényeimben csak elképzelt történeteket írok majd meg és eltávolodom az élménytől. Általában az a felfogás, hogy az élményt, a valóságot könnyebb megírni. Ez súlyos tévedés. Az átélések megírása olyan, mint a kútforrás: száz vödör piszkos vizet kell kimeregetni, mire az ember tiszta vízre bukkan.
Írásaimnak fő témája a nő. A párizsi nő. Viszont szörnyű rossz véleményem van a nőkről, ám borzasztóan érdekel mindaz, ami a nőkkel kapcsolatos. Még legalább három-négy könyvem róluk szól majd, kizárólag nőkről. A nő a legőszintébb lény és egyáltalán nem komplikált. Csak tudni kell, hogy mindig úgy cselekszik, ahogyan érez. Nem befolyásolja a józan ész, csak a szív. Mindig pillanatnyi érzései után megy, ezért őszinte akkor is, amikor a látszat szerint - hazudik. Ezért van tele minden nő élete, "kis őrültségekkel", ahogyan a franciák mondják." - részlet.

A mű engem is rabul ejtett, mint mindenki mást és ha minden igaz, akkor a Helikon kiadótól akár most be is tudom szerezni az összes megjelent kötetet tízezer forintért, ugyanis most ezer forint per darab áron adják. ITT

Mindezek után kíváncsi leszek Aszlányi Károly művére (Sok hűhó Emmiért), amit szintén terveztem elolvasni. :)

olvasoszoba.blogspot.com

Vaszary Gábor a két világháború közötti időszak keresett szerzője. Könnyed, elegáns stílusa, remek humora széles olvasótáborra talált itthon is. Ebben az évben a Helikon Kiadó néhány, nagy sikerű művét megjelentette. Elsőként a Monpti-t adta ki, amely egy nagy szerelem története. Központi alakja az eszményített, igazi „édes kis párizsi nő”, akinek törékenysége és látszólagos naivitása mögött fölsejlik a tragikus, mélyen érző kisember sorsa. A habkönnyűnek és a fájdalmasan mélynek mesteri ötvözete ez a regény, amelyet a szerző maga illusztrált elegáns, - ma újra divatos! - lendületes rajzaival.

"Szegénynek lenni és fiatalnak - ráadásul Párizsban!" - sóhajtanak föl Vaszary hősei

a „Ketten Párizs ellen” című könyvben a világ, legalábbis a nyugati világ akkori kulturális fővárosában. Mert Párizs mindent el tud fogadni a külfölditől, csak azt nem, ha pénztelen. A két bohó ifjú "különös kényszerítő körülmények hatására" egyszer csak Párizs felé robog - Bécs helyett. Zsebükben ugyan ott lapul egy gyorsan összeírt hasznos szavak gyűjteménye, lévén egyikük sem beszél franciául, de sajnos már az első szónál elcsúszott a magyar jelentés egy sorral lejjebb, így aztán tudnak bizonyos szavakat, de hogy azok mit jelentenek, arról már gőzük sincs. Párizsban az is kiderül, hogy az általuk betanult mondatok némelyikét hallván meglehetősen durván reagálnak a franciák. Vannak új kísérleteik is: a bátyó megtanulja a hímnemű szavakat, öcsi a nőnemű szavakat. Persze a szótáríró elfelejtette odaírni a névelőt, így aztán a sok „la” meg „le” mind összekeveredett. Ahogyan a nemek is Párizsban. Szóval megérkeznek ebbe az óriási, irántuk teljesen közömbös városba, amely félelmetes gyorsasággal nyeli el a szüleiktől Bécsre méretezett kirándulópénzüket. És aztán jönnek a kalandok...

Remek könyv – mondják, akik olvasták.

Vaszary Gábor forgatókönyvírónak is nagyszerű. Az ő nevéhez fűződik a már említett Monpti, Egy éjszaka Erdélyben, Az ördög nem alszik, Végre, Mámi, és még hosszan sorolhatnánk bohózatait, elbeszéléseit is.

Vaszary Gábor 1941-ben megjelent regénye, a Tavaszi eső, akárcsak a Tavaszi zápor, egy első szerelem története, amelybe az ember belehal. Vaszary műve regényirodalmunkban, a Halálos tavasz mellett, sőt, a Zilahy regényénél több költőiséggel és temperamentummal képviseli egy újszentimentális irány útkeresését. A tragikus románc műfajának talán legszebb magyar alkotása ez.

Annak idején, amikor megjelent, tizennégyezer példányban fogyott el Vaszary Gábor első regénye, a Monpti. Magyar viszonylatban ez szinte példátlan sikernek számított. A második regény, az „Ő" ugyancsak rekordsikert ért el. Mindenfajta olvasót megkapott ennek az újonnan feltűnt, írónak friss hangja, franciás könnyed finomsága, üde humora. De a fiatálság bája, a tavasz levegője dominál Vaszary Gábor minden írásában.

Kerekes Tamás

” Amit eddig írtam, azzal egyáltalán nem vagyok megelégedve - mondja a festőművészből lett író, - eddig még csak próbálgattam ezt az új hangszert, amellyel nemrégen játszom. Még nem tekintem magam írónak, mert még nem ismerem eléggé a szerszámot, amivel dolgozom. Még elvisz a tollam… Tisztában voltam azzal, hogy a mai olvasóközönségben furcsán keveredik a cinizmus a szentimentalizmussal, ennélfogva az ilyen összetételű írás fogja meg. A siker igazolta ezt a feltételezést. De most már jóval többet akarok, mint közönségsikert. Legnagyobb vágyam olyan regényt írni, amelyben nem történik semmi, mert ez az igazi művészet. Nem a téma a fontos, hanem a megírás. Előzőleg cikkeket írtam már, Miklós Andor ösztönzésére. Ezek a cikkek tulajdonképpen a rajzaimat kísérő szövegek voltak. Ahhoz mindig lusta voltam, hogy riportra járjak, inkább kitaláltam hát dolgokat és ezeket rajzoltam meg, ezekről írtam. Lusta vagyok, de Párizsban mégis rettenetes tempóban kellett dolgoznom, hogy a nagy versenyből ki ne essek. Egészen hihetetlen méretű a verseny és a gyorsaság odakinn. Például amikor Anatole France haldoklott, nagyon ambicionáltam, hogy én legyek az első, aki a halálos ágyáról készült rajzzal jelentkezik. Bejutni persze lehetetlen volt a nagybeteghez. Kitapasztaltam hát a háza alaprajzát, kiókumláltam, hogy a szoba melyik részén áll az ágya és miután a fejét jól ismertem, lerajzoltam - elképzelésből. Alighogy az első különkiadás hírül adta a halálát, rohantam a halott írót ábrázoló rajzommal a Matin-hez. Azzal fogadtak, hogy - elkéstem. Módfelett bosszantott a dolog. Gondoltam, majd helyrehozom a dolgot a temetésnél: a Szajna-parti térségen, ahonnan temették, előre elkészítettem a rajzot és a temetés megkezdésének első pillanatában már bekopogtam rajzommal a Matinhez. Megint későn érkeztem... Én tulajdonképpen lustaságból lettem festővé. Unokabátyám festőiskolába járt és láttam, hogy nem kell könyveket cipelnie - ez tette számomra szimpatikussá ezt a pályát... Az idők folyamán több mesterségbe belekóstoltam, de egyiket sem érzem az igazinak. Az a terrénum, ahol maradéktalanul tudnám érvényesíteni a tehetségemet, úgy érzem, a színpad volna. Színésztehetségem a legerősebb. Színész szeretnék lenni. Mégpedig nem is főszerepekre vágyom, hanem olyanféle alakításokra, ahol úgyszólván szerep nélkül kell játszani. Ahol egy-egy gesztussal lehet kifejezni egy egész embert.

Gyerekkoromban már játszottam színpadon. Nyolc-tíz éves gyerekek voltunk, amikor egyszer jótékony célú előadást tartottak a Várszínházban. Apámnak kellett volna a darabot írnia, amelynek szereplői két testvérem - Piri és János - meg én voltunk. Apám a legnagyobb, a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha ismertem. Égvilágon mindenhez értett. Mi csak töredékei vagyunk. Ezt csak közbevetőleg említem. Visszatérve a várszínházi előadásra, az történt, hogy apám, sokféle elfoglaltsága miatt nem ért rá a darabot megírni. Ehelyett - elmesélte nekünk. És mi - nyolc-tíz esztendős gyerekek -- ezen az alapon hibátlanul eljátszottuk.

A tehetség tulajdonképpen olyasvalami, amit bármilyen formában ki lehet hozni, csak a mesterségrészét kell megtanulnia különböző művészetéknek. Ezt a megtanult mesterséget aztán persze el kell felejteni, ahhoz, hogy az ember tökéleteset alkothasson. Kétségtélen, hogy minden igazán tehetséges ember számtalan irányban tudja a tehetségét érvényesíteni. Piri például nemcsak a színpadon elsőrangú, hanem a képzőművészet vagy az irodalom terén is elsőrangút tudna produkálni. A művészet: kifejezés, ha az igazi művész több eszközt kipróbál, mert tudni akarja, melyikkel mit lehet kifejezni.

Az író, ha festőszemmel is néz egyidejűleg - könnyebben, jobban meglátja a dolgokat. Aztán meg több szempontból izgatja az embert a probléma, amely így többrétűvé lesz. Másrészt meg hátrányos, mert aki fest is, meg ír is: nem képes egy irányba összpontosítani figyelmét és fantáziáját. Viszont előny abból a szempontból, hogy az ember kerüli a banalitást, mert több oldalról látja a dolgokat. Aki többféle formában tudja magát kifejezni, az tisztában van azzal, hogy csak a kifejezés módja a fontos és nem maga a téma. Adva van például egy csendélet: pohár víz, kenyér, tányér. Tíz piktor nekiül, hogy megfesse. A valóságban nem érdekes, nem mond semmit ez a csendélet, de a tíz képen tíz különböző jelentőséget kap.

A fantázia világa sokkal ingerlőbb, mint a valóság, sokkal jobban érdekel, és sokkal többet lehet belőle kihozni, mert nincs kötöttség. A következő regényeimben csak elképzelt történeteket írok majd meg és eltávolodom az élménytől. Általában az a felfogás, hogy az élményt, a valóságot könnyebb megírni. Ez súlyos tévedés. Az átélések megírása olyan, mint a kútforrás: száz vödör piszkos vizet kell kimeregetni, mire az ember tiszta vízre bukkan.

Írásaimnak fő témája a nő. A párizsi nő. Viszont szörnyű rossz véleményem van a nőkről, ám borzasztóan érdekel mindaz, ami a nőkkel kapcsolatos. Még legalább három-négy könyvem róluk szól majd, kizárólag nőkről. A nő a legőszintébb lény és egyáltalán nem komplikált. Csak tudni kell, hogy mindig úgy cselekszik, ahogyan érez. Nem befolyásolja a józan ész, csak a szív. Mindig pillanatnyi érzései után megy, ezért őszinte akkor is, amikor a látszat szerint - hazudik. Ezért van tele minden nő élete, "kis őrültségekkel", ahogyan a franciák mondják. A nagy és kis eseményeknek, az életnek középpontjában, mindig a nő van. A nő és a szerelem. Az a legnagyobb hiba, hogy az embereket nem tanítják meg a szerelemre. Megtanuljuk, hogy ünnepélyes alkalmakra sötét ruhát kell felvenni, hogy nem illik orrot piszkálni és megtanulunk más ezer apró haszontalanságot, de nem tanítanak arra, hogyan kell szeretni. Pedig ez a legfontosabb és sokkal kevesebb boldogtalan ember járkálna a világban, ha ezt mindenki megtanulná.

A párizsi nőnek is az adja meg nagy fölényét minden egyébfajta nő fölött, hogy művésziesen tudja a szerelmet „tálalni". Ebben a „tálalásban" érvényesíti elsősorban világhírű charme-ját. Ez pedig rendkívül fontos. Olyan különbség, mintha valaki papírról enné a hurkát-kolbászt, vagy pedig finom damasztabroszon, csillogó kristályok és ezüstök között fogyasztaná el ugyanazt. Más íze van az ételnek ilyen keretben és lényegesen nagyobb gusztussal eszi az ember. A párizsi nő szerelme azért a legkülönb, mert a legváltozatosabb. Ez az asszonytípus ért a legjobban a férfi megtartásához. Meghódítani a férfit más nő is tudja, de a férfi szerelmét változatlan lángolásban megtartani: ez a párizsi nő specialitása.

A nő a legérdekesebb tanulmány, de az úgynevezett nagy nőhódítók nem ismerhetik a nőt igazán. Aki mindennap mást szeret, az nem ismerheti meg egyiket sem. És a Casanovák mellett nem is lehet boldog a nő, mert az együttlétnek, huzamosabb ideje kell ahhoz, hogy két ember között a gátlások felszabaduljanak, és kölcsönösen rájöjjenek egymás ízére. Casanova csak csalódást okozhat. Hódításának titka pedig a nimbusza és az, hogy minden nő - fél a botránytól. De futó szerelem nem adhat boldogságot, mint ahogy járatlan úton nem lehet kihozni a kocsi egész teljesítőképességét... „ – nyilatkozta Vaszary Gábor mindezt 1935-ben egy újságírónak.

Ma leginkább csak antikváriumokban juthatunk egy-egy Vaszary könyvhöz, - és akkor nagy sikerrel jártunk, örüljünk módfelett.

Valahogy a mai könyvkiadók elfelejtkeznek erről a nagyszerű íróról. Ezért aztán csak üdvözölni tudom kitörő örömmel a Helikon Kiadó felismerését: az effajta könyvre itt, és most szükség van.

.(Kovács Anikó, Aranylant)

Helikon Kiadó

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Mi újság Wagner úr?

2009.11.04. 16:21 szobavankiado

Rejtő Jenő füveskönyve

Alapmű

„Ez időtájt megnevettetett, de nem tudtam nyomára jönni, miért olvasta olyan buzgón Bacon-t, Hume-ot, Kantot, Spinozát ezekhez a felszínes, könnyű írásművekhez. Mikor végleg megismerkedtem vele (Szabó Lőrinc társaságában) megkérdeztem tőle, hogy olvas-e még filozófusokat. „Ritkán és lopva”- felelte panaszkodó hangon, s azt is elsírta, hogy másik titkolt szenvedélyével, a matematikával sem tud foglalkozni. „Maradt a zene.” -mondta, és hosszan rajongott Bachról és Mozartról. Nyíltan feltettem neki a kérdést, hogy minek mindez neki, aki szemmel láthatóan csak nevettetni akar. Majdnem sírós szemmel nézett rám. „Nem érti? Ha onnan nézném a világot, ahol én vagyok, akkor véres lírai verseket és tragédiákat írhatnék. De ha felmászom Spinozára, Bachra, ha egy levezetés abszolút formájának perspektívájából nézem azt, ami körülöttem van, akkor nevetek mindenen és derűsen meg tudom írni az életről, hogy mulatságos és súlytalan”. Aztán hozzátette, hogy Karinthynak is megártott, hogy elárulta, hogy gondolkozik.”(Bóka László)

Mi Újság Wagner Úr? - Rejtő Jenő füveskönyve

A kötet tematikus merítés a rejtői világból: a vicces beszólásoktól, párbeszédektől, kifacsart aforizmáktól a filozofikus gondolatokig, a fanyar humorú életszemlélet megnyilvánulásaitól a jellegzetes rejtői figurák és jelenetek leírásáig: a becsület és bűn, élet és halál, a légió és a kikötő, a nők és a szerelem témaköreit ölelve fel.

„Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.”

Lazi Kiadó

A kitalált hazugság soha nem ér annyit, mint az ügyes igazmondás.

Akiknek nem fáj az élet, azok a halál gondolatát is könnyebben viselik el.

Munka után édes a menekülés.

A bolond ember eléggé logikus, csak az épelméjűek bírálata felületes.

A vörösbor fáj, de azt mondja: "Jó lenne élni!" Ha többet iszol, így szól: "Élni kell!" Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: "Élni fogsz!" És ez akkor is szép, ha nem igaz.

Ha az ember erősen hisz valamit, az majdnem annyi, mintha igaz lenne.

Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba. Mer az egész világ olyan mint egy nagy tolongás: hol elől van az ember, hol hátul.

Még egy csavargónak is lehet mamája épp úgy, mint a jobb embereknek.

Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája.

A földrajzkutató pályáján általában döntően jelentős felívelést jelent, ha megnősül. Ilyenkor kerül sor a hosszú, nagy horderejű, esetleg többéves útjaira, amikor semmiféle dzsungel nem lehet elég mély, sötét, távoli és veszélyes.

A világjáró tudós élete Isten kezében van.

Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.

Pontosan két év előtt bejárta egy hír a világsajtót, hogy elveszett a Csendes-óceán szigetvilágának nagy kutatója, Gustav Bahr, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja stb. Utoljára egy kannibál törzs étlapján említették a nevét valami savanykás körettel kapcsolatban, azóta nyoma veszett.

„Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző... Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: » Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat...«

Az író a rossz egyenes út helyett a jó görbét választja. Ezen egy éjszaka”

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

Ez egy furcsa halálraítélt!

A vörösbor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz

- Mi lesz vele? - kérdezte aggódva Berlac. - Meghal?

- Sajnos reménytelen az állapota... Életben marad a szerencsétlen.

A suhi

(Fülig Jimmy oktatja a herceget)

– Az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.

– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!

– Az mi?

– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sértett munkabírását erősen csökkenti...

Európában minden orosz gyanús, ha nem herceg.

A tábornok elhúzta ujjait a homloka előtt, hogy népiesen jelezzen egy szomorú elmegyógyászati diagnózist.

– Ez az áthúzott "P" a jelzőtáblán azt jelenti, hogy itt tilos megállni!

– De uraim, én csak vezetni tudok, a képrejtvényekhez nem értek!

Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?

Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.

– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.

– Hm... mintha már hallottam volna magáról.

– Festő vagyok.

– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?

– Cinquecentóból.

– Az valahol Savoiában van?

– Kis község. Avignon és Toulon között.

– Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem?

– De igen. Quattrocento.

– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.

– Aha! Ismerem!! A Petrarca?

– B–vel kezdődik a neve...

– Botticelli.

– Azt hiszem...

– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?

– Tajtékpipákat...

– Ő az! Jó barátom!

– Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?

– Kázmér – felelte Gorcsev.

– Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?

– Szimbolista vagyok.

– Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.

– Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.

– Magával hozta az izét... a szimbolát?

– Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.

– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?

– Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.

– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.

– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.

– Igen? Érdekes, csakugyan így volt.

Olyan ideges volt, hogy nem figyelt oda és állandóan tisztességesen játszott.

Embernek lenni nagy betegség. És gyógyíthatatlan is.

Az nevet, aki először üt.

A kitalált hazugság soha nem ér annyit, mint az ügyes igazmondás.

A kiváncsi turista olyan, mint a szerelmes férj. Mindent elhisz és semmit sem lát.

A tisztesség olyan, mint egy igazi úriszabó. Nem ismer alkut.

A bolond ember eléggé logikus, csak az épelméjűek bírálata felületes.

Olyan buta volt, hogy egyszerű tőmondatokat sem értett meg, és ez ellen használta az általános derűt.

Egy igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme

1940-ben keletkezett, 1999-ben előkerült levél.
Rejtő Ladányi Bélának gratulál fia, Gábor születése alkalmából. – Közölve: Népszabadság, 1999.08.07.

Ő fejetlensége I. Fülig Jimmy Levele Királyi ő arkangyalságának St. Gabriello Y'Lynzero El Tarnopólo Ó-Katinai főherceginek és trónöröklőnek, abból az alkalmatlanságból, hogy világra születésének mostmár semmi akadálya, ami ikaszán örvenetes minden alávaloi szivnek.

Bolondság Szigete.

Királyi vár. Kupecki u. 7.

Tekintetes Felsék! Köszöntöm Felsékes Főherceg urban királyi apja szemefényit és a királyi anyja mindenit! Továbbá vagyunk bátor tiszteletel alulirottak. Mert ezen fenkölt dátumon nem csak én vagyok eogyütt, hanem mindazok tisztelettel, akiket illet éspedig: a hasonnevü Piszok Alfréd kapitány (asz jol kitolt velem), Vanekné Edu Árt (esz valami hüje!), ez a Tusko Hopkins, akinek semmi gyerekszobája se volt, és ötödiknek, de nem utolsó, hanem legutolsó sorban esz a trémences Wágner ur nevü Sorhajóbicskás, akit már igaszán minden hajózó vállalat régen a b-vel jelölt alkohol-listára helyeszet. A család szeretve tisztelt, számos töpp tagja, pillanatnyi fenforgás miatt, becses ittlét mellőzésbe kénytelen, mert valamennyi matrósz, kit az élet forgataga sodor magával a komoly vándorélet bizonytalanságába és bojongva és kóborolva... Szóval esztet mit himeszem? A többi csirkefogót bezárták. ... De én aszért nem irigylek semmit atyja ővőlegénységétől. Magától irigylem asz összes mindkét nagynénjét. Bár kölcsönadna egyet belőlük, jövő élet elsejéig. Eszt még tőlem senki se hallotta. És Lincer urat is megkérem, hogy a hallottakról vagy jót, vagy semmit. De ennek is én vatyok az oka. Mer van az a közmondás, hogy ki mint vet. Arattam tisztelettel:

Az Önök szeretve alulirt gratuláló Fülig Hüje

JENŐJE

Aki itt erős akar lenni, az olyan, mint a vas. Addig ütik, amíg meleg.

Tévedni emberi dolog, de azért velem is előfordulhat.

Mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon engedik.

20 frankot hagyok neki a végrendeletemben. Vegyen rajta egy kötelet és akassza fel magát.

És most az dobja rám az első követ, aki nem fél attól, hogy szájon vágom.

Olyan ideges volt, hogy nem figyelt oda és állandóan tisztességesen játszott.

Embernek lenni nagy betegség. És gyógyíthatatlan is.

Európában minden orosz gyanús, ha nem herceg.

Az nevet, aki először üt.

A kitalált hazugság soha nem ér annyit, mint az ügyes igazmondás.

A tisztesség olyan, mint egy igazi úriszabó. Nem ismer alkut.

Egy igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme.

Olyan buta volt, hogy egyszerű tőmondatokat sem értett meg, és ez ellen használta az általános derűt

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Fekete istván

2009.11.04. 09:45 szobavankiado

Fekete István: Egy szem kukorica

Lazi Kiadó

Hová sorolható Fekete István prózája?

Boldog író Fekete István, ki felfedezte, hogy az összes tragédiát és komédiát (temetést és esküvőt) ugyanabban a fekete öltönyben éljük át.

Világában penészes időszaga van a csendnek, s napsugár olyan, mint az óramutató. Ha esik, azt onnan észrevenni, hogy beszélni kezd a lábas. A hold felkel, és gúnyosan néz a mezők fölött, mint egy éjszakai korhely. Beszél a kabát. A varjúkárogás télen a pincéből hallik. Szúnyoghangon sziszeg a gőz. Ha elül a szél, álmodik a föld. Az öregségben nincsen már több titok. A rigó veszekedik a varjúval, és nyárfalevélen fuvoláz. Gébics segít a kukoricának felnőni. Krumplit enni libazsírral: nem rongy étel. A patak vizén estefele végigszalad az alkony. Ősszel a sárgarigó elviszi a fuvoláját, a csíz a citeráját, a varjúk a trombitájukat.

Nem is kell nekünk már magyar mágikus realizmus, itt van nekünk ez a tündéri realizmus, aminek életszeretete, mesélőkedve minden fontosat elmond nekünk gyerekcsínyekről, lénykérésről, az élet igazán fontos dolgairól.(Kerekes Tamás)

„Fekete István különös jelenség a magyar irodalomban. Jószerével minden olvasni tudó hallott róla, még egy-egy művének címe is eszébe jut, mégsem szerepel az irodalmi kánonban. Sem a kortársak, sem pedig a halála óta eltelt harminc esztendő irodalomtörténet-írása nem vállalkozott a besorolására. Az előbbiek a kérdésfelvetésig jutottak el, az utóbbi pedig megelégedett az ötvenes években ráragasztott „ifjúsági irodalom” bélyeggel. Az így felcímkézett „fiók” aztán idővel kihúzhatatlannak bizonyult a kutatók számára, és ezért mintha már életében megfeledkeztek volna róla. Életműve lassanként a fiatalok és a rajongók olvasmányává vált. A körülötte kialakult, jórészt laikusok által ápolt kultusz minden bizonnyal ugyancsak riasztóan hatott irodalomtörténészeinkre. Halála évében küldött levelében az író mindenesetre joggal panaszkodott Veres Péternek, hogy „a hivatalos kritika alig vagy semmit nem foglalkozik írásaimmal”

A pályakezdő Fekete István irodalmi kapcsolatairól ma még keveset tudunk. Egyik felfedezőjével, Csathó Kálmánnal életre szóló barátságot kötött, 1945 előttről fennmaradt névjegyzékében azonban rajta kívül az írók közül csak Harsányi Gréte, Saád Béla és Wass Albert címe és telefonszáma található meg.3 Persze ez még nem jelenti, hogy másokkal nem ápolt inspiráló viszonyt, hiszen az Új Idők szerkesztőségében folyamatosan lehetősége nyílott a kapcsolatteremtésre. A negyvenes évek elejétől a könyvnapoknak is rendszeresen vendége volt, miként azoknak a rendezvényeknek, amelyeket különböző irodalmi társaságok szerveztek. 1940. május 18-án, eleget téve a Kazinczy Társaság meghívásának, Kassán olvasott fel,4 1941. március 24-én pedig a Zeneakadémia Kamaratermében megrendezett Diárium Irodalmi Esten.5 1943 kora őszén a kaposvári Berzsenyi Társaság fővárosi ülésén is szerepelt, melyet az Akadémia előadótermében tartottak meg. Az író ekkor az Ünnepi nyúl című elbeszélését olvasta fel, többek között Babay József és Takáts Gyula társaságában.6

Fekete Istvánt két (részben) irodalmi folyóirathoz és egy hetilaphoz fűzte szorosabb kötelék.

1935 és 1949 között folyamatosan publikált az Új Időkben. A Hajnal Badányban című regénytől kezdve minden regénye itt jelent meg folytatásokban, és hosszabb elbeszélései is ebben a folyóiratban láttak napvilágot. Életműve értékelését azonban e tizenöt esztendős kapcsolat döntően nem befolyásolja, mert az Új Idők nem műhely volt. Kezdetektől a legolvasottabb szépirodalmi lapok közé tartozott, mely elég tekintélyes honoráriumot fizetett ahhoz, hogy – az avantgárd kivételével – a legkülönbözőbb irányzatok képviselői publikáljanak hasábjain. Így Herczeg Ferenc mellett nemcsak Csathó Kálmán és Harsányi Zsolt, de Krúdy, Kosztolányi és Karinthy is munkatársa volt a kiadványnak. Fekete Istvánnal egy időben pedig különösen sokszínű szerzőgárda gondoskodott az Új Idők népszerűségéről, többek között Márai Sándor, Kassák Lajos, Szerb Antal, Örkény István, Déry Tibor, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Mándy Iván, Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Szép Ernő részvételével. E töredékes névsor is szemlélteti, hogy a folyóirat gyűjtőhelye volt a különböző irányzatoknak, és ezért olyan általános irányvonal, illetve esztétikai elképzelés nem határozható meg vele kapcsolatban, amelynek segítségével feltérképezhető lenne Fekete István 1949 előtti prózája.(Sántha Gábor)”

Összeállította:

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

Leírás: Az Egy szem kukorica című elbeszélés-gyűjtemény először 1944 húsvétján került a könyvesboltok kirakatába. A megjelentetést vállaló Új Idők Irodalmi Intézet azzal a leplezetlen szándékkal adta ki egyik legnépszerűbb szerzőjének újabb válogatását, hogy feledhetővé tegye a Fekete István számára kényelmetlennek érzett vadászirodalom-skatulyát. A harmincnégy elbeszélés közül csak néhánynak témája a vadászat, de ezekben sem dörren a fegyver. Ebből következően nem a Nimród közleményeiből szemezgetett a szerkesztő, hanem mindannak javát sorolta egymás mellé, ami 1936 és 1943 között az Új Időkben, az Esti Újság tárcarovatában, valamint néhány más folyóirat és napilap hasábjain napvilágot látott.

Az elbeszélésmódok változatossága, a szerteágazó figyelem és az erőteljes nyelvezet gazdagsága érett, sokoldalú írónak mutatja Fekete Istvánt. A nyilvánvaló szerzői-kiadói szándékból következően vitathatatlan az Egy szem kukorica eklektikussága, amit azonban sajátos harmóniává old az emlékezés és a közösségvállalás. Bármiről is legyen szó - a természetről, a szülőföldről, a családról vagy a barátságról -, az aprólékosan részletező ábrázolást hatékonyan időtleníti a tűnődő hangulat és az érzelmesség vállalása.

Mindezek alapján a kortárs kritikusok költészetet emlegetve méltatták az Egy szem kukoricát, de talán pontosabb lenne ahhoz a tündéri realizmushoz sorolni, amelyet éppen ez idő tájt emlegetett elismerően az író. Ez a modernizált népiesség számos világirodalmi forrásból táplálkozó, bukolikus hangulatú, stilizált és folklorizált Fekete István-i változata, amely nemcsak olyannak láttatja a világot, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene.

Hatvanöt esztendő telt el az Egy szem kukorica első megjelenése óta, és az elbeszélései ismerősnek tűnhetnek az elmúlt évtizedek különböző válogatásaiból. Így, együtt azonban azt szemléltetik hatásosan, hogy a pályája elején - amikor még senki sem gondolta ifjúsági írónak - milyennek akarta mutatni önmagát Fekete István. Ráadásul nemcsak gépelési figyelmetlenségek és a stilisztikai javítások mutatnak eltérést az első közlésekhez képest, hanem esetenként mondatnyi törlések és betoldások, valamint néveltérések is. Mindezek egyértelmű jelzései annak, hogy az Egy szem kukorica szerkesztésekor a szerző fontosnak érezte a saját kezű változtatást.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

A férfihűtlenség oka: cigánylidérc

2009.11.03. 15:14 szobavankiado

A férfihűtlenség oka: a cigánylidérc

Lazi Kiadó

Szívem szerint való író ez a vagyonos családját fel nem használó, tengerjoggal foglalkozó ügyvéd, aki első regényének (Jocelyn) megjelenése után már csak az irodalomnak élt. Már csak kevesen tudják, hogy a PEN Club elnökeként Magyarországon is járt, erejét a világháború ellen vetette latba, és 1932-ben még Nobel-díjat is kapott. Főművének tekintett saga tulképp lázadás a Tulajdon ellen a Szépség nevében. A Lazi Kiadó most megjelentetett két írása az angol férfi, az angol polgár férfihazugságait leplezi le.(Kerekes Tamás)

John Galsworthy (Kingston upon Thames, 1867. augusztus 14. — London, 1933. január 31.) angol író és drámaíró, irodalmi Nobel-díjas. Híres művei a The Forsyte Saga (1906—1921) és folytatásai, A Modern Comedy és az End of the Chapter.

Babits Mihály összefoglaló jellemzése szerint „Alig képzelhető író, Galsworthynál, egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta

Galsworthy gazdag nagypolgári családba született, szülei John és Blanche Bailey Galsworthy voltak. A nagy kiterjedésű családi birtok ma három iskolának ad otthont: Marymount International, Rokeby Preparatory School és Holy Cross.

Harrowban és Oxfordban tanult, ügyvédnek készült. A jogi pálya azonban nem érdekelte, ehelyett külföldre utazott, hogy a család hajózási üzletével kapcsolatos ügyeket intézze. Utazása során megismerkedett Joseph Conraddal, aki akkor tengerészként dolgozott, és a két jövendő regényíró szoros barátságot kötött.

1895-ben Galsworthy viszonyt kezdett Ada Nemesis Pearsonnal, aki egyik unokatestvérének a felesége volt. Az asszony válása után, 1905 szeptember 23-án összeházasodtak és együtt maradtak a férj 1933-ban bekövetkezett haláláig. A házasság előtt titokban együtt éltek egy Wingstone nevű tanyán 1908-ban Galsworthy hosszú lejáratú bérleti szerződést kötött az épület egy részére és ez lett a második otthonuk 1923-ig.

Galsworthy első megjelent művét, a From the Four Winds című novelláskötetet 1897-ben adták ki. Ez és még több következő műve John Sinjohn írói álnéven jelent meg, és csak 1904-ben a The Island Pharisees-től kezdve publikált saját nevén, valószínűleg apja halála miatt. Első színdarabja, a The Silver Box (1906) sikert aratott, ezt követte ugyanabban az évben a The Man of Property (A vagyon ura), a Forsyte trilógia első része. Noha egyaránt írt színdarabokat és regényeket, saját korában főleg drámaíróként szerzett hírnevet. A korszak más íróihoz, például George Bernard Shaw-hoz hasonlóan, darabjai társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Két legismertebb darabja a Strife (1909) és The Skin Game (1920).

Manapság sokkal inkább regényei, és különösen a The Forsyte Saga révén ismerik. Ezek a regények, a felső középosztály életét ábrázolják. Regényeiben kritizálja az angol középosztály erkölcseit, drámában azonban „bizonyos impasszibilitást igyekszik megőrizni”. Noha rokonszenvvel tekint alakjaira, rávilágít elszigetelt, sznob és birtokvágyó életmódjukra. Galsworthy-t tekintik az Edward-kor egyik első írójának. Visszatérő motívum műveiben a házasságában boldogtalan asszony témája. Irene Forsyte alakjához Ada Pearson volt a minta, noha az asszony előző házassága nem volt olyan szerencsétlen, mint Irene-é.

A művei kevésbé meggyőzőek, amikor a szélesebb brit társadalom változó képét próbálja megragadni. Írásaiban kiállt a börtönök reformja, a nők jogai, az állatok jóléte kérdésében, de ezek kevést hatást gyakoroltak megírásuk korszaka után. Az első világháború alatt egy franciaországi kórházban dolgozott. 1921-ben őt választották a Nemzetközi PEN Club első elnökének[4], 1929-ben az Order of Merit-tel tüntették ki és 1932-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A Nobel-díj átadási ünnepségén betegsége miatt nem vett részt és hat héttel később meghalt.

Életének utolsó hét évében a West Sussex-i Bury-ban élt. Végakaratának megfelelően elhamvasztották és hamvait egy repülőgépről szétszórták a South Downs felett, de ettől eltekintve van egy síremléke a highgate-i új temetőben. Halála után regényeinek népszerűsége gyorsan elenyészett, de a The Forsyte Saga 1967-es feldolgozása ismét sikerré vált.

Főbb művei

1904-ben Angliában megjelent egy „Szigeti farizeusok" című regény (magyar fordítása „Szigeti képmutatók" néven ismert). Szerzője, John Galsworthy, akkor harminchét éves londoni ügyvéd volt, akit mint a tengerészeti jog szakemberét ismert az üzleti világ. Jogászi tevékenységét azonban már 5-6 éve alig folytatta, mert egy regénye és néhány, folyóiratokban megjelent verse eléggé sikeres volt, és tudatosan készült a hivatásos írói életformára. Anyagi helyzete nem igényelte a szakadatlan kereső tevékenységet. Dúsgazdag nagypolgári családból származott, öröksége biztosította a gondtalan életet. A „Szigeti farizeusok" pedig előbb otthoni, majd hamarosan irodalmi világszenzáció lett. Minden olvasó és minden kritikus egyértelműen érezhette, hogy itt egy nagypolgár hitelesen ábrázolja, és mértéktartóan bírálja az angol nagy polgárság életformájából következő szükségszerű hazugságokat. Ez a bírálat nem ridegen szatirikus, inkább enyhe mosollyal ironikus. Aki találva érezhette magát, az sem sértődött meg, hanem csak bólintott és azt gondolta: „Hát bizony, ilyenek vagyunk. De hogyan is élhetnénk másképp!" - A kívülállók, a szerényebb módú polgárok meg a külföldiek némi tisztelettel olyasmit gondolhattak: „Jó nekik, hogy így élhetnek."

A romantikával egyre harciasabban szembeforduló realista igény Balzac és Dickens óta az ábrázolás középpontjába helyezte a polgári élet jellegzetességeinek kutatását és elemzését. Galsworthy nemcsak szerette, hanem tudatosan követni is kívánta Dickens, Turgenyev, Flaubert és Maupassant művészi módszerét. Tárgyilagosan értékelő állásfoglalás nélkül akart körképet adni arról az angol nagypolgárságról, amelyet belülről ismert, megértett, de igyekezett kellő távlatból figyelni és ábrázolni.

A XX. század elejétől ez a polgárábrázoló realizmus felfedezte magának a családot. Szinte egymás nyomában indultak és terebélyesedtek a családregények. Thomas Mann Budenbrook-családja, Martin du Gard Thibault-családja, Maxim Gorkij Artamonov-családja más-más szemszögből, más-más módszerrel mutatta fel egy-egy polgári módos család egymásra következő két-három nemzedékét. Galsworthy úgy lépett közéjük, hogy kezdetben talán maga sem gondolta, hogy a választott családnak négy nemzedékét fogja nyomon követni. A nagy sorozat első regénye 1906-ban jelent meg, a végső 1928-ban. Alighanem mindeddig ez a regényáradat - a „A Forsyte Saga" - a legterjedelmesebb családregényciklus. A világhírré emelkedett, Nobel-díjjal is elismert írónak van jó néhány egyéb jelentékeny műve is. Egy-két színdarabját is világhír méltányolta. Halála után összegyűjtött összes költeménye is tisztes helyet foglal el a század angol irodalmában. Mégis, ha azt mondjuk: „A Forsyte Saga" - ez stílusával, szerkezetével, változatos alakjainak jellemzésével és főleg az angol nagypolgárság körképével jelenti alkotója helyét, jellegét, értékrendjét.

A „saga" óskandináv fogalom, az ősi germán mondák hőseiről szóló, főleg verses, de néha prózai történeteket jelenti. Egy-egy egész mondakört, isteni családokról szóló eseménysort is lehet sagának nevezni. Galsworthy egy nagypolgári család tagjainak családi, közéleti, szerelmi, üzleti kalandjait fűzi szakadatlan sorozatba. Jelenkori mondavilág egy életformáról. Előadásmódja igen változatos. A cselekményes eseménysorokat lírai tájleírások, az időjárás mozzanatai, a váltakozó napszakok érzékletes ismertetései szakítják meg. Egy-egy sokfogásos ebéd vagy társasági alkalom életképszerű ábrázolása ugyanolyan jellemző az előadásmódra, mint a találó megjegyzések társadalmi szokásokról vagy lélektani megfigyelésekről. - A fegyelmezett, nagyon szemléletes elbeszélő mögött egy felkészült pszichológus, szociológus és nem utolsósorban egy lírikus is meghúzódik.

„A Forsyte Saga" első három regénye még az első világháború előtt jelent meg. Ekkor már „A Forsyte Saga" a közös cím. Azonnal irodalmi feltűnést keltett, a szerző a kortársak első sorába lépett. Úgy tűnt, hogy befejezett regénysorozat. Talán maga az író is így gondolta. Az idő azonban múlt, jött és elmúlt egy világháború, a megrögzött szokások közt élő angol nagypolgárok is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy nemcsak a világ változik, de változnak ők maguk is. A húszas években időről időre új Forsyte-kötet jelent meg. Előbb megint három regény, azután hosszabb-rövidebb elbeszélések. Amikor a harmincas évekre - nem sokkal írója halála előtt - az egész áradat összeállt, hét vaskos kötetre terjedt a tanúvallomás az immár történelmivé vált életformáról. Ezt jutalmazták alig egy évvel megalkotójának halála előtt Nobel-díjjal. (Magyarul is hamarosan hét kötetben jelent meg a nagy mű.)

Közben jó néhány egyéb regénye és tanulmánya is napvilágot látott, s ami fontosabb, Galsworthy odasorakozott a kor - a század első harmada - legdivatosabb drámaírói közé. Még G. B. Shaw is - aki pedig nehezen ismerte el más írók érdemeit - legjelentékenyebb színpadi vetélytársai közt tartotta számon. Igazi shaw-i szellemességgel egy ízben így jellemezte: „Én utánam alighanem Mr. Galsworthy a legjobb élő angol drámaíró." - Egyébként személyesen is jó viszonyban voltak, noha Shaw őt is, akárcsak korábban a fiatalon meghalt Oscar Wilde-ot, félénk nyárspolgárnak tartotta, mert nem voltak hajlandók biciklizni.

Galsworthynak több színpadi művét játszották világszerte. Minálunk is. Ezek a regényeknél is hangsúlyozottabban a polgári világ képmutatásairól, hazug életviteléről szólnak. Talán a legjellegzetesebb valamennyi közt az „Úriemberek".

(Eredeti címe „Loyalities", az „Úriemberek" magyar változatot fordítója, Szép Ernő adta.)

Kemény kritikájú, komor kicsengésű komédia ez. Arról szól, hogy egy nem úri, még kevésbé előkelő körökből származó, de alaposan meggazdagodott, afféle „felkapaszkodott" férfi szeretne egy jó hírű klub tagja lenni. Küzdelmes összeköttetés-hajsza után sikerül is bejutnia a jó hírű körbe. - A klubokban persze kártyáznak. Az új tag is leül a kártyaasztalhoz. Kiteszi maga mellé drágakövekkel kirakott cigarettatárcáját. Ez a drága holmi eltűnik mellőle. A kárvallott kutatni kezd, bárha többen is lebeszélik. Végre felfedezi, hogy a túl drága jószágot egy arisztokrata lopta el. Fel is jelenti. Ebből fegyelmi ügy lesz. A fegyelmi bizottság pedig a kárvallott feljelentőt zárja ki a klubból, mert „így nem viselkedik egy úriember". - Az angol nézők úgy vélték, hogy a fegyelmi bizottság helyesen ítélt.

Szerb Antal Galsworthy egész életművét „a nagyburzsoázia múzeumának" nevezte. - Lehet, hogy az a nagyburzsoázia már történelmi emlék, de „A Forsyte Saga"-ban ugyanúgy él, mint a leghajdanibb feudalizmus Shakespeare királydrámáiban.

Összeállította Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

A kiadó

John Galsworthy a Forsyte Saga című családregénnyel írta be nevét a világirodalomba. Írásaiban a 20. század eleji angol társadalomról adott látleletet, bírálva a módos középosztály romlott erkölcseit. Kivételes érzékenységgel ragadta meg a férfiúi önzés és birtoklásvágy terhe alatt végzetessé váló női sorsokat. Erre kínál példát most megjelenő két kisregénye is. A meghalni a szerelemért Megan, a naiv vidéki lány tragikus története, aki hiszékenységének esik áldozatul, amikor szerelembe esik a véletlenül hozzájuk vetődő nagyvárosi ifjúval. Franket sokkal inkább a harsogó tavaszi természet és Megan ősi ártatlansága varázsolja el, mintsem egy érett szerelem, s fellángolásában tett leányszöktetési és házassági ígérete másnap szalmalángként lobban el. A hiszékeny lány sorsa azonban ekkorra már megpecsételődött... Az Egy devoni férfi árnyaltabb, ellentmondásosabb jellemeket vonultat fel. A tanyasi nagygazda a szigorú nevelő képében tűnik föl, elfedve unokája iránti rajongását, az öntörvényű, konvenciókra fittyet hányó ifjú Pasiance pedig éppoly hagyományos álmokat dédelget a szívében szerelemről és házasságról, mint bármelyik kortársa. Törtető szerencsevadász képében megjelenik a gaz csábító is, és a szereplők álarcai a sors kegyetlensége folytán a lány halálos ágyánál hullanak le. A két históriát az egymásra rímelő női sorstragédiákon túl a történetek keretét adó visszaemlékezés kapcsolja össze és teszi oly ringatóan merengővé - igazi érzelmi csemegét kínálva a melankolikus szerelmi történetek rajongóinak.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Mesék karácsonyra

2009.11.03. 14:42 szobavankiado

Louisa May Alcott

(USA, Pennsylvania, Germantown, 1832. november 29. –

Boston, 1888. március 6.) amerikai írónő.

Joe néni kincsesládája

Lazi Kiadó

Louisa Germantown-ban (Pennsylvania) született 1832. november 29-én. Őt és három lánytestvérét apjuk, Amos Bronson Alcott (filozófus) és édesanyjuk, Abigail May Alcott praktikus, keresztény elvek szerint nevelték.

Gyerekkorát Bostonban és Concordban töltötte. Gyakran látogatta Ralph Waldo Emerson könyvtárát és tett kirándulásokat Henry David Thoreau-val a természetbe.

Csakúgy, mint Jo March a Kisasszonyok című könyvében, Lou Alcott is egy igazi fiús vadóc volt. „Egy fiú se lehetett a barátom, amíg le nem győztem őt valamilyen versenyben.” „És olyan lányokkal nem barátkoztam, akik nem tudtak fára mászni vagy átugrani a kerítésen.” -írta Louisa saját magáról.

Az írás iránti szenvedélye már korán megmutatkozott. Gazdag képzelőereje volt; melodrámákat írt, amit lánytestvéreivel gyakran elő is adtak barátaik előtt. Általában Louisa játszotta a gonosz csábító, az útonálló, a szellem, vagy a gőgös királynő szerepét.

15 éves korától határozott elképzelése volt, hogyan fog valami olyant tenni, amivel a családját segítheti. Nem érdekelte, milyen munka az, ezért éppolyan szívesen tanított, varrt, mint színészkedett vagy írt. „Egy nap híres leszek és boldog, mielőtt meghalok, majd meglátjátok” - mondta.

Írói karrierje költészettel és rövid történetekkel kezdődött, amiket népszerű magazinokban lehetett olvasni.

Első könyve 22 éves korában jelent meg Flower Fables (Virágmesék) címmel. Mérföldkő volt az írói munkásságában a Hospital Sketches (Karcolatok a kórházból) 1856-os megjelenése, amit az amerikai polgárháború alatt írt, amikor ápolónőként dolgozott egy kórházban.

Louisa 35 éves volt, amikor kiadója megkérte, hogy írjon egy könyvet lányok számára. A Little Women (Kisasszonyok) című, leghíresebb regényét az Orchard házban írta, 1868 májusa és júliusa között. A könyv alapjául saját gyerekkori élményei szolgáltak. Így a könyv olvasása által mindenki bepillantást nyerhet abba, hogyan is élt az Alcott család, milyen elvek és gondolatok vezérelték életüket és mitől voltak ők olyan különleges egyéniségek mind a hatan: külön- külön is és mint egy család.

Jo March alakjával egy új, addig nem ismert hősnő született meg, aki egy élettel teli hús-vér lány, nem egy idealizált és kitalált gyerektörténet főszereplője.

Louisa-nak összesen 30 könyve és novellagyűjteménye jelent meg.

1888. március 6-án halt meg, 55 évesen, két nappal apja halála után, sírhelye a Sleepy Hollow temetőben található Concordban.

A kiadó

Karácsony ünnepének közeledtével mi sem lehetne aktuálisabb téma éppen a szeretetnél, amelyre, mint vezérfonalra fűzi fel a kötet elbeszéléseit a romantikus széppróza mestere, Louisa May Alcott.

Egy nagymama számára mi más lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha nem az, hogy az egész családja köréje gyűlik ezen a szent napon; egy kisfiú töretlen reménnyel várja elveszettnek hitt tengerész édesapját; egy kislány tündért keres és rá is lel; karácsony szent éjszakáján valósággá válik egy legenda, miszerint éjfél után az állatok egy órára megkapják a beszéd képességét…

Megannyi érdekes és szívet melengető történet annak az írónőnek a tollából, akinek többek között a Kisasszonyok című regényt is köszönhetjük. A Kisasszonyokban Alcott saját gyerekkorából merített ihletet, és ezen írásai is e gyermekkor szivárványszínében ragyogó világába visznek. „Nincs mesekönyv, amely feleolyan csodálatos lehetne, mint körülöttünk ez a szép világ, ha tudjuk, hogyan kell olvasni” – mondja Jo néni, akinek kincsesládájából most kedvesebbnél kedvesebb, felemelő históriák kerülnek elő, örömére, épülésére felnőttnek, gyermeknek, korhatár nélkül.

A Jane Austen és George Eliot nevével jelzett viktoriánus, nők által művelt regényirodalomba beékelődik Louisa May Alcott neve.

A Brontё lányok közé. Igaz, amerikai szerző.

Elbukkanó viktoriánus női regényirodalom, tematika több okkal magyarázható. Nézzünk meg egyet “A vénlányok számának gyarapodását több okkal magyarázhatjuk. Az ipari forradalom hirtelen mozgásokat hozott magával, a tőkés termelés az egyének gyors emelkedését vagy zuhanását idézte elő. A zűrzavar megnehezítette a társadalmi érintkezést.

A gyarmatbirodalom fenntartása szükségessé tette, hogy az angol férfiak hosszú éveket tengerentúlon töltsenek, ahol sokan közülük annyira megszokták a szolgákkal körülvett agglegény- élete, hogy Angliába visszatérve is keleti kényelemben akartak élni, inkább házvezetőnőt, mintsem feleséget keresve. Jos Smedley, a Hiúság vásárá-nak mellékalakja egy egész réteg gondolkodásmódját példázza. A családalapítók számának csökkenése és a megismerkedés hagyományos formáinak elavulása jelentős mértékben erősítette annak hatását, hogy Nagy Britannia lakosságában a két nem aránya nem állt egyensúlyban. 1851-ben a tíz éven felüliek közöl 8 155 000 tartozott a gyengébb nemhez, a férfiak száma ellenben csak 7 600 000 volt. E három tényező mellett még egy hozzájárult, hogy a nők helyzete megoldatlan volt a Viktória-korban; az oktatási rendszer sokat változott, de a nőket enyhén szólva nem tekintették a férfiakkal egyenjogú állampolgároknak.“(Szegedy-Maszák Mihály: Kubala kán és Pickwick klub, Magvető Kiadó, Bp, 1982,181.old)

A brit birodalom kül- és belpolitikájával egyaránt feszültségben élt. Palmerston törvényjavaslatát a nők egyenjogúsításáról 1867-ben leszavazták, Disraeli, a kormányzó miniszterelnök –rendkívül cinikusan-nem is szavazott. John Stuart Mill-nek köszönhetik az angol nők, hogy Cambridge-től egy óra járásra létrejött a Girton kollégium, az első angol intézmény, a hol a nők egyetemi tanulmányokat folytathattak.

Az angol férfi szemében a nő életköre nem terjedhet túl a háztartás irányításán, az eszmény a tűzhelyet őrző feleség volt a vidéki Anglia férfijai számára.

A kor viktoriánus regénye a verses költészetet taszította le trónjáról.

Író az, akinek közönsége van, s a prózában írt regény tömegek érdeklődését elégítette ki, s olyan széles rétegek fő szórakozási formája lett, amelyhez fogható nagyközönségre egyetlen művészeti ágban nem akadt példa korábban vagy más országban.(Szegedy-Maszák, Im. 235.old)

Benedek Marcell mondta egy kis karcsú irodalomtörténetében, hogy a világirodalom arról szól, hogy Jancsi megtalálja-e Juliskát?

Alcottnak nehéz a dolga regényében, még a férfinéven alkotó George Eliot sem fejezte be a Feleségek és lányok c. regényét, ám mivel a befejezést közhelyszerűként várták, az el is maradhatott, úgyszólván felesleges volt.

A happy anding-gel kapcsolatban jegyezte meg George Eliot:“ A költői igazságszolgáltatás olyan eszköz, amelynek segítségével a jutalmakat és büntetéseket az igazságnak olyan értelmezései alapján mérik, amelyeket a regényíró világot szabályozó törvényekként javasolt volna, ha kikérik a véleményét a teremtéskor.“ Alcott kivétel: az olvasók valósággal kikövetelték regényeinek folytatását. Így született meg a Jo fiai c. regény.

Louisa May Alcott (1832-1888) Pennsylvaniában született. Mire ő és három nővére kinőtt a gyermekkorból, cseppet sem gyakorlatias apjuk csődbe vitt egy forradalmian idealista oktatási elveken alapuló iskolát (a plumfieldi iskola mintaképét), egy gazdaságot és egy utópisztikus vegetáriánus közösséget. Louisának tehát már kamasz fejjel ki kellett találnia valamit, amivel hozzájárulhat a családi bevételhez. Néhány évig rémtörténeteket, illetve melodramatikus ponyvaregényeket szállított folyóiratoknak. Ezután arra gondolt, hogy ő és három nővére tökéletes modellek lennének egy komolyabb regényhez. Így született meg a Kisasszonyok, amelyből hamar klasszikus lett. Életszerű alakjainak és helyzeteinek köszönhetően az olvasók mohón várták a folytatásokat, s ez a családregény-folyam sok évvel a szerző halála után még mindig képes megindítani az olvasót.

James Snow és az anyja egy kis házban lakott, odafent New Hampshire-ben. Szegények voltak, és Jamesnek dolgoznia kellett, hogy segítsen az anyján, de ő annyira szerette a könyveket, hogy utálta a munkát, és legszívesebben egész nap csak ült és tanult volna. -Hogy lehet valaki ilyen! Én utálok olvasni, és szeretek dolgozni! -mondta Dan, aki eleve ellenszenvesnek találta Jamest. -Nem vagyunk egyformák. Egyaránt szükség van munkásra és tudósra, a világban mindnek jut hely. Bár én úgy gondolom, hogy a munkások is tanulhatnának egy kicsit, és a tudósoknak sem ártana, ha megtanulnának dolgozni, mert hátha szükség lesz rá -felelte Mrs.Joe, és sokatmondóan nézett előbb Danra, aztán Demire. . De én dolgozom! -Demi büszkén mutatta a tenyerén a három kis bőrkeményedést. -Én meg tanulok-tette hozzá Dan keserves nyögéssel, és a takaros számokkal teleírt táblára sandított. -Hallgassátok meg, mit tett James! Nem akart önző lenni, de az anyja annyira büszke volt rá, hogy ráhagyta, tegyen kedve szerint, inkább ő robotolt, hogy a fiának lehessenek könyvei és ideje az olvasásra. Az egyik ősszel szeretett volna iskolába járni, és elment a lelkészhez, hogy nem kaphatna-e könyveket és valami tisztességes ruhát. Mármost a lelkész halotta a pletykát James dologtalanságáról, és nem nagyon voltkedve segíteni rajta, mert úgy gondolta, hogy egy fiú, aki ennyire nem törődik az anyjával, és elnézi, hogy az rabszolgaként fáradozzon érte, valószínűleg az iskolában se, fog jól tanulni. De amikor látta James lelkesedését, a derék lelkipásztorban feltámadt az érdeklődés, mivel pedig meglehetősen különc ember volt, elhatározta, hogy próbára teszi a fiú szándékainak komolyságát.

"Adok könyvet és ruhát, James. Egy feltétellel.". "És mi légyen az, Uram?" -kérdezte felragyogó szemmel a fiú. "Úgy igyekezz, hogy egész télen tele legyen az anyád fásládája, egyedül csináld ! Ha elmulasztod, nincs több iskola!" James nevetett a furcsa kikötésen, nagyon könnyűnek vélte, és készséggel elfogadta. Elkezdte az iskolát, és egy darabig kapitálisan boldogult a fásládával, mert őszidőben rengeteg a hullott ág és a rőzse. James reggel-este teliszedett egy kosarat, vagy a gallyat aprította fel gyújtósnak a kis tűzhelyhez, és mivel anyja takarékos volt, egyáltalán nem került sok fáradtságba a munka.- Ám a november meghozta a fagyot, hideg, sötét napok jöttek, és a fa gyorsan fogyott Anyja vásárolt fát a saját keresményéből, de az is egykettőre odalett, és már majdnem elfogyott, amikor James észbekapott, hogy neki kell fát szereznie. Mrs.Snow-t legyöngítette a reuma, már nem tudott úgy dolgozni, mint régen: Jamesnek tehát le kellett tennie a könyveit, és ki kellett találnia valamit. Nem volt könnyű, mert olyan jól haladt az iskolában, és annyira érdekelték a tantárgyak, hogy csak az evés és az alvás idejére hagyta abba a tanulást. Ám tudta, hogy a lelkész be fogja tartani a szavát, és nagy kelletlenül munkához látott üres óráiban, nehogy kiürüljön a fásláda. Csinált mindenfélét, teljesített megbízásokat, vigyázott az egyik szomszéd teheneire, vasárnaponként segített az öreg harangozónak, ily módon hozzájutott annyi pénzhez, hogy némi tüzelőt vásárolhasson. Ám ez nehéz munka volt: a napok rövidek voltak, a tél kegyetlenül hideg, a drága idő repült, s úgy fájt otthagyni az édes könyveket. A lelkész csendben figyelte, a fiú elszántságát, segített rajta. Karácsony estéjén derekas rakomány fát raktak le nagy csendben a házikó ajtaja elé. A fa mellé új fűrészt helyeztek, és egy darab papírt, amelyre annyit írtak: "Az Úr segít azokon, akik segítenek magukon." Szegény James semmire sem számított, de amikor felébredt azon a karácsonyi hideg reggelen, egy új kesztyű várta, amelyet az anyja kötött neki fájó, merev ujjaival. Az ajándék nagyon tetszett Jamesnek, de még jobban örült anyja csókjának, gyengéd tekintetének, és annak, ahogy azt mondta: "Az én jó fiam!"

Ez a mese hangzik el Plumfield-ban, a March házaspár által vezetett bentlakásos iskolában.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

http://hvg.hu/karrier/20090817_malcolm_gladwell_kivetelesek.aspx

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Sikerrecept

2009.11.02. 12:08 szobavankiado

Kivételesek

HVG Könyvek

Megdöbbentő dolgokat tudhatunk meg szelekcióról, evolúcióról, kiválasztásról, meritokráciáról és érvényesülésről Malcolm Gladwell művéből, igaz a szerző nem sokallta magát átrágni néhány tonna hokijelentésen-szerte a világban, és rávetíteni az eredményeket évfolyamokra, sőt az egyes játékosok horoszkópjára. Nem elég tehetségesnek lenni, annak is kell bizonyulni - igazolódik be mindez a szerző statisztikákból levont következtetéseiben. A tehetség a siker alapja, de nem minden. Rendkívül összetett dolog, s a tehetség csak parányi része a sikerhez való menetelés hosszú útján.

Másként:” A siker nem más, mint a halmozottan előnyös helyzet eredménye”, s a szerző olyan emblematikus figurák életútján vezeti le tételét, mint Bill Joy, és Bill Gates.

Jókor voltam jó helyen- mondhatná el az emberiség történelmének leggazdagabb 75 embere, de az is hozzáfűzhető Bobby Fischer és Mozart példája alapján, hogy az a tízezer óra gyakorlás sem maradhat el. A légi katasztrófák etnikai alapú magyarázata egyenesen a Szent Lajos király hídja c. világhíres regényre emlékezteti az olvasót.

A könyvből kiderül, hogy a kivételesen nagy siker receptjében a kimagasló eredményt mindig több, önmagában is bonyolult összetevő biztosítja együttesen, köztük olyan elemek, mint a történelmileg szerencsés időzítés, az erős társadalmi-családi háttér-vagy a kisközösség összetartása, a környezet támogató hatása. Ám rendkívüli esetekben a kivételes akkor is utat tör magának, ha ezek a tényezők együttesen hiányoznak (Beethoven).

Az első esettanulmány, a rosetoi emberek szívpanaszainak hiánya már megpendíti a fő témát: „Sohasem fogják megérteni, hogyan maradhat teljességgel mentes a szívrohamhoz vezető betegségektől valaki, ha az illetőre csakis elszigetelt személyre tekintünk, ha csak individuális döntéseit és viselkedéseit veszik számításba. Mert az egyén mögé kellene néznünk! Tekintetbe kell venniük nemcsak a barátait és rokonait, de a várost is, ahonnan a családja származik! Méltányolnunk kell azt a szempontot is, hogy milyen világban él, és milyen emberek veszik körül, mert ezek a tényezők mélyen meghatároznak bennünket.”

Azt hiszem néhány emberben megáll majd az ütő, ha a könyv egyes passzusaihoz érnek. Bennem megállt. Itt.

„A milliárdosok, üzletemberek, rocksztárok és más ünnepelt hírességek évente megjelenő önéletrajzaiból mindig ugyanaz a történet bontakozik ki: a hős szerény körülmények közé született, ám kimagasló képességei, valamint jellemszilárdsága révén kiharcolja magának a sikert és nagy ember lesz.” A szerző a bibliai József példájára hivatkozik. Majd így folytatja:” Ebben a könyvben a mellett fogunk érvelni, hogy a sikernek ez a fajta, egyéni teljesítményen való megközelítésen alapuló megközelítése nem működik. Az emberek nem a semmiből érkeznek. Igenis fontos a jó származás és a pártfogók támogatása. Talán úgy tűnhet, hogy azok, akik nagyobbá lesznek, mint a királyok, mindent saját maguknak köszönhetnek. Pedig igenis támaszkodnak a rejtett előnyökre, a kivételes lehetőségekre, és a kulturális hagyatékra, mely végül is lehetővé teszi számukra, hogy keményen küzdjenek, és hogy úgy viszonyuljanak a világhoz, ahogy mások nem tudnak, nem tudnának. Az, hogy hol és mikor nevelkedtünk fel, meghatároz, és másoktól megkülönböztet minket. A kultúra, mihez tartozunk, őseinktől hagyományozódó kulturális örökségünk előre megrajzolta teljesítményünk mintázatát- éspedig oly fokig, hogy azt még elképzelni sem tudjuk! Más szavakkal: nem elég, csak azt kérdezni, hogy milyenek a sikeres emberek. Csak akkor értjük meg a siker logikáját, csak akkor tudjuk felgöngyölíteni, hogy valaki miért lett sikeres, és mások miért nem, ha megkérdezzük azt is, hogy kik ők-hogy honnan jöttek a sikeres emberek.”

„

Közkeletű vélekedés, hogy tehetséges az, akiben kiemelkedő tulajdonságok, személyiségjegyek munkálnak valamely területen(legyen az fizikai, vagy szellemi). Ám nem elég pusztán tehetségesnek lenni, érvényesülni is kell. A kiemelkedő képesség messze nem a legfontosabb. A tehetségek érvényesülésében szerepet játszanak a véletlenszerű előnyök, de a tudatos döntések is. Egy kvalitás el meri hagyni szakmája értékrendjét. Kossuth is megmaradhatott volna az ügyvédi praxisnál. A könyv második része esettanulmányokat tartalmaz, melyben az agyén kulturális öröksége és normarendszere közti összefüggést mutatja ki az érvényesülésben.

Erről a könyvről még sokat fognak beszélni.

Egy bizonyos szint felett már csak a gyakorlás számít

Kivételesek

Ericsson és munkatársai ezek után amatőr és hivatásos zongoristáktól származó adatokat vettek górcső alá. Ugyanazt a mintázatot találták. Az amatőrök soha nem gyakoroltak heti 3 óránál többet gyerekkorukban, és mire elérték a 20 éves kort, összesen 2000 óra gyakorlás volt a hátuk mögött. Ugyanakkor a hivatásos zongoristák életük során végig egyenletesen és állhatatosan növelték a gyakorlással töltött időt, míg végül ők is, akárcsak a hegedűsök, elérték a 10 000 órát 20 éves korukra. Ericsson vizsgálatának eredménye azért döbbenetes, mert sem ő, sem a kollégái nem találtak egyetlen „őstehetséget” sem, egyetlen olyan zenészt sem, aki erőfeszítések nélkül repült volna fel a csúcsra, miközben a kortársainál sokkal kevesebb időt töltött el gyakorlással. És nem találtak egyetlen fölöslegesen gürcölőt sem, vagyis olyan embert, aki sokkal keményebben dolgozott, mint bárki más, és mégsem sikerült eljutnia a legfelső szintre. Ericssonék eredményei azt sugallják, hogy amennyiben egy zenész elég tehetséges ahhoz, hogy bejusson egy nagyon magas színvonalú zeneiskolába, akkor onnantól kezdve csak az különbözteti meg a ragyogó előadóművészt a többiektől, hogy sokkal keményebben dolgozik. Ericsson vizsgálatai lényegében azt derítették ki, hogy mennyit kell gyakorolnia valakinek ahhoz, hogy elismert profi lehessen. A mágikus szám: 10 000 óra.

Észvesztően sok idő

„Az ilyen jellegű kutatások révén kibontakozó kép azt mutatja, hogy 10 000 óra gyakorlás szükséges ahhoz, hogy valaki mesteri szintre jusson és világklasszis legyen – lényegében bármiben! – állítja a tárgyban írott könyvében Daniel Levitin neurológus. Kutatás kutatás hátán, zeneszerzők, kosarasok, regényírók, jégkorcsolyázók, zongoristák, sakkozók, profi bűnözők körében, vagy amit akartok, bármi más körben is, és mindegyik ezt a számot hozza ki végeredményként. 10 000 óra hozzávetőlegesen napi 3 vagy heti 20 óra gyakorlást jelent több mint 10 éven át. Természetesen ez nem magyarázza, hogy egyesek miért képesek többet kihozni a gyakorlással töltött időből, mint mások. Csak annyit jelent, hogy soha senki nem talált még példát arra, hogy egy valóságosan létező világklasszis kevesebbet gyakorolt volna. Úgy tűnik, ennyi időbe telik az agynak, hogy asszimilálja mindazt, ami a mesteri teljesítményhez szükséges.

Egyszerűen képtelenség, hogy valaki fiatal felnőtt korára elérje ezt a számot, ha kizárólag csak önmagára hagyatkozhat. A 10 000 óra teljesítéséhez szükség van a szülőkre, akik támogatják és bátorítják a profijelöltet. Szegény sem lehet az ember, mert ha másodállásokat kell vállalnia, hogy megéljen, akkor nem marad már idő a gyakorlásra. De tulajdonképpen még ez is kevés. A legtöbb ember csak úgy képes elérni a mágikus 10 000 órát, ha speciális programokba kerül be – például ifjúsági válogatott lesz –, vagy ha valami egészen különleges lehetőséget kap, amelynek révén teljesíteni tudja ezt a rengeteg gyakorlóórát.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Üzenet a túlpartról

2009.11.02. 10:30 szobavankiado

Adams, Jessica

Üzenet a túlpartról

Geopen Kiadó

Egy egészen átlagos középiskolai fizikatanár (Mark Buckle) autóbalesetben elvesztette barátnőjét, Catherine -t, és egyszerre birkózik a gyásszal és a részvétnyilvánítások tömegével. Hisz két nagyapjának elvesztése még nem adott kellő alapot, hogy higgadtan szembenézhessen a döbbenetes ténnyel. A narrátor azt mondja a történet elején, hogy délután kettőkor lefeküdni halott kedvesünk topless fényképpel az már mélypont: ne higgyünk neki. Főhősünk némi malíciával kénytelen szortírozni a részvétnyilvánító leveleket, mert pl. egy régi osztálytársnője azt állította, hogy Isten máris csinos örök nyughelyet készített számára. ”Ha az ember ezt a logikát követi, akkor kénytelen azt hinni, hogy elsősorban Isten fundálta ki az egész rohadt autóbalesetet”. -kommentálja kesernyésen a szerző. A főhős pedig elindul az emlékezet útján, hogy mi vezethetett el a tragédiához, visszakanyarodik megismerkedésükhöz. A közeledés eltávolodás nagy metaforáiban írja le kapcsolatuk keletkezését, beleszövi a regénybe a főhősnek a halott lány testvérével való viszonyát is, s innen már sejthető, hogy nem kommersz tömegcikket sóztak ránk regény gyanánt. A gyász triviális toposzai helyett a szerző mintegy profanizálja a történteket. Veronicáról szólván(a halott lány nővére, megjegyzi, hogy vele lefeküdni olyan értelmetlen lett volna, mint madárlétrán megmászni a Himaláját ,s felidézi halott barátnőjének elsző szavait, melyben megkérdezte, egyetértést váróan, hogy Lady Diana koszorúslányai tényleg cukik. Ha valaki elfogadja ezt az alaptónust és nem teatralitást vár el a gyász kapcsán, az innentől kezdve végigizgulhatja ezt a regényt.

A kriptahangulat egyáltalán nem jellemző a műre. Teli van egyedi, mulatságos mellékszereplőkkel, mint Felix Stadleton, az Ausztráliból jött, melegségét büszkén vállaló tanár, akit kineveznek az iskola futball edzőjévé, noha gőze sincs a focihoz. A narrátor aztán a mellékszereplők szájába adva különös lenyomatát adják az életnek nevezett komplexumról: ”Felix azt állítja, hogy az ember pályafutása, egészsége, pénzügyi helyzete és szerelemi élete megjósolható abból, hogy milyen hangszeren játszott életében először. Felix szerint a dobosok afféle középvezetők lesznek, soha nem léptetik őket elő, a házasságuk nem sikerül, s nem lesznek gyermekeik, később unalmas hobbikat fejlesztenek ki, például horgászást, és élemedett korukban meghíznak. A billentyűsök fiatalon megházasodnak, hifiőrületbe esnek, megromlik a látásuk, és bár biztonságban, de boldogtalanul öregszenek meg. ”A szerző sokszor rámutat, hogy egy egyszerű döntés mögött mekkora hegy létezik. Így pl. szerepeltet egy Donna nevű figurát, aki Mark régi barátnője volt, s megjegyzi róla, hogy úgy vélte, hogy kapcsolatuk lezárása két hétbe fog kerülni, de ez a valóságban két évig tartott. Azt hiszem, ezt nevezik az irodalomtanárok, és mi megtanuljuk tisztelni a szerzőt.. Párbeszédtechnikája ragyogó:

„Egész rakás képeslapot kaptam istentől..

-Nem csoda, hogy most le akarod inni magad velem.”

A szerző a második fokozatba kapcsol.

„Tizenegykor átvonulunk a templom halljába egy teára, majd Veronicának, a Roden család többi tagjának és nekem tizenkettőre a krematóriumba kell lennem. Mindez gyorsan végigfut a gondolataimban, s közben automatikusan Catherine oldala felé fordulok az ágyban. És akkor meglátom őt.

Catherine azon a széken üldögél, amely az ágy bal oldalán szokott állni. Olyan közel van hozzám, hogy megérinthetem. Azt a Snoopy- mintájú trikót viseli, amit hálóing helyett szokott felvenni, ami meglehetősen bizarr, hiszen ezt a trikót sok egyéb holmival együtt pontosan három nappal ezelőtt összecsomagoltam, hogy átadjam egy jótékonysági szervezetnek. Ránézek Catherine lábára. Ágyba való zokni van rajta. Az, amit elvittem. Ekkor észreveszem, hogy teste alsó része balról jobbra kezd halványulni, s mintha valami homályos, zöld fény lepné el.

Koncentrálj, Mark!

Azt hiszem, ezt hallom. Noha inkább úgy hangzik, mintha egy huzatos alagútból vagy hajszárító végéből jönne. Ez a hang nincs teljesen a szobában, de azt sem mondhatom, hogy csak fejemben van.

Ez csakis álom vagy hallucináció lehet, de koncentrálnom kell. Catherine szemmel láthatóan ezt akarja. Valószínűleg azért, hogy ne nyelje el egészen a zöld fény. És amikor koncentrálok, tényleg abbamarad.

Végül nagy nehezen kinyögök néhány szót. Ha megpróbálok belemenni ebbe az őrült játékba önmagammal, akkor Catherine-nel is beszélhetek- vagyis ahhoz a ragyogó, áttetsző valamihez.

-Tényleg Te vagy az? -kérdem

-Szeret-mondja, ahogyan mindig mondta, csak így, kurtán, a „lek”-et lehagyva. Aztán mintha újból susogna valami az alagútban. Azután Catherine eltűnik. Amikor legközelebb felébredek, kiderül, hogy átaludtam a vekker csörgését, és már háromnegyed kilenc van. A végén még lekésem a temetést.”

Azután sok minden történik, egy Tess nevű hölgy elhívja Markot a Disznófő nevű étterembe, Felix tagja lesz a Szőrös Mackók klubjának, de mindhiába, mert az olvasó ezután a regényben végig arra fog koncentrálni, hogy sikerül-e még Marknak felvenni a kapcsolatot halott kedvesével, és az mit sugall neki a valódi életben.

A könyv után meg fog változni a szemlélete a világról.

Kerekes Tamás

Magyar Irodalmi Rt.

Már eddig is túl sokan haltak bele, hogy nem olvastak elég Kerekes Tamás-t

A kiadó:

Mark Buckle, az általános iskolai fizikatanár kétévi együttélés után hirtelen elveszíti barátnőjét.

A megrögzötten hitetlen Mark kinevet minden hókuszpókuszt, számára nem létezik semmi megmagyarázhatatlan.

Nem akar hallani különös jelekről, bizonytalan érzésekről, nem e világi élményekről. Még a feng-shui, az asztrológia, netán a tarot is csak a legyintésre érdemes dolgok közé tartozik.

Ám Mark élete, személyisége lassan megváltozik: olyan dolgok történnek vele, amelyek alapjaiban rengetik meg eddigi határozott nézeteit. Ebben persze sokat segédkezik a szeretett és elveszített leány, aki mindent megtesz azért, hogy Mark egyszer igazán boldog lehessen...

Az asztrológusként is jól ismert írónő olyan témát feszeget regényében, amely minden embert foglalkoztat: vajon mi célból születtünk a világra, mi értelme van a földi létnek, van-e élet a halál után, létezik-e felsőbb energia? Korábbi sikerkönyveihez hasonlóan, e történet is remek, könnyed, humoros stílusban íródott.

Egy könyv a szeretetről, kissé tudományosan, de olvasmányosan...mindenképpen hasznos, és ha más nem az idézetek és az illusztráció önmagáért beszél...egészen egyedi megközelítés....töprengés az emberi élet legnagyobb élményéről :) kötelező olvasmány!!!

www.geopen.hu

info@geopen.hu

posta@geopen.hu

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Hol a térkép közepe?

2009.11.01. 08:36 szobavankiado

Hol a térkép közepe?

Marján Attila

HVG Könyvek

„Európa legfontosabb találmánya a kapitalizmus”

„ A John Hopkins Egyetem egyik Európát jól ismerő professzora szerint az is jól mutatja, hogy nincs európai identitás, hogy még nem találkozott senkivel, aki azt mondta volna, hogy „európaiamerikai” vagyok. Kizárólag „görögamerikai”, „lengyelamerikai”, „olaszamerikai” stb. létezik.

Beszédes az anekdota az amerikaiak sztereotípiáiról, írja a könnyed tollú szerző (Marján Attila), miszerint John Kerry elnökválasztási vereségében jelentős szerepe volt annak, hogy „úgy néz ki, mint egy francia”, és utólag talán azt gondolja, hogy jobb lett volna, ha nem vallja be, hogy tökéletesen beszél franciául. Idézi Michael Steinberger borszakértőt, miszerint az USA Párizs-irigységben szenved, ami a freudi péniszirigység fogalmához hasonló állapot, csak épp a fények városával kapcsolatos. Az USA- ban a kormány gyanús dolog. Ronald Reeagan tréfálkozott így a nyolcvanas években:” Jó napot! A kormánytól jöttem,. És azért vagyok itt, hogy segítsek.” Csak épp a történelmi léptékkel mérő szerző hozzáfűzi, hogy Obama 800 milliárdos segélycsomagja idején már nem annyira ül a poén. Európa és az USA közti kapcsolatok hőfoka és intenzitása sűrűn változik. A szeptember 11-es terrortámadás után a Le Monde az alábbi főcímmel jelent meg:” Mindannyian amerikaiak vagyunk”, ugyanakkor az amerikaiak a franciák elleni utálat nevében még a sült krumplit is átnevezték, ugyanakkor, amikor az amerikai elnök legszűkebb pátriájának, Texasnak a legnagyobb külföldi befektetője Franciaország volt. A szerző első kézből való, de bennfentes információkat, pletykákat oszt meg velünk, de információit mindig tágabb fogalmi-történelmi kontextusban értelmezi. Ezt teszi akkor, amikor az Angela Merkelt hátba veregető, és az angol miniszterelnököt „Yo, Blair!”(körülbelül: ”Cső, Blair”) fordulattal üdvözlő Bush alulmúlhatatlanságáról beszél. No persze beszédes a múlt is. A történelmi összefüggések pontos megértéséhez nemcsak a hig-tech brüsszeli bürokratákat jellemzi, múlt századi szerzőket is felhasznál. Leírja Mark Twain látogatását a párizsi világkiállítás (1869) alkalmával a Bois de Boulogne-ban:” Ebben a parkban történt a múlt tavasszal, hogy egy kimondhatatlan nevű pofa ki akarta oltani az orosz cár életét egy pisztollyal. A golyó egy fába fúródott. Na, most Amerikában ezt a fát kivágták , vagy elfelejtették volna öt éven belül, de itt kincsként vigyáznak rá. Az idegenvezetők minden látogatónak meg fogják mutatni az elkövetkező nyolcszáz évben, és amikor elrohad és kidől, újat ültetnek a helyébe, és ugyanúgy folytatni fogják a régi sztori mesélését.” Tehát ebből az öhöm-ön nevelkedett magyar olvasó is megtudja, mi az a „low-tech”. Marján úr mesterien elemez folyamatokat, világtörténelmi és világgazdasági tendenciákat és briliánsak az összegzései. Így pl. leírja, hogy Kína Nyugat fegyverével győzi le ellenfeleit-a kereskedelemmel. De túlszárnyalta már fogyasztásban is. Eközben a szerző egyformán figyel a különböző, fontos mutatók közt a lélekszámra, tőkekivitelre, munkaerőpiaci-állományra, honvédelemre, innovációra, s a kötet e vonzó jellegzetességeit még igen hosszan taglalhatnám..

A gazdasági változásokat azok politikai eredményei felől értékeli, ám a kötet azonban elsősorban az egyik legfontosabb, magyar nyelven is elérhető geopolitikai kézikönyv, hacsak információinkat nem az USA Külügyminisztériumának belső dokumentumaiból szerezzük. A műben a gazdasági tények és pénzügyi mutatók új gazdasági folyamatokkal összefonódva finomítják bipolárisra beállított világképünket. Árnyaltan és történelmi szemszögből elemzi a különböző nációk egymásról kialakított képét, és egy-egy jól megválasztott frappáns anekdotával segít abban, hogy mindez roppant érzékletes és szórakoztató legyen. Úgy is fogalmazhatnék, a sokszínű Európára tekintve, hogy lehet, hogy korunk népzenéje a jazz, ám a zenében minden nép a maga blues-át keresi. Identitáskeresésünk olyan nehéz, mint becsukott szemmel szeretőt választani, még szerencse, hogy Európa más népei is ezzel a gonddal küszködnek. Ám aki Szolnokon látja feljövőben a nanotechnológiát, az nem lehet euroszkeptikus. Az UNIÓ olyan megfoghatatlan a modern stílusirányzatok korában, mint az emo a díjazott homlokzatok világában.

A könyv frappáns, humoros, elgondolkodtató, gazdagon dokumentált. Az agyonidézett szerzőkből is új gondolatot facsar, kesernyés és ironikus, az egymásnak ellentmondó nézetekből kreatív és új téziseket állít fel. Minden mondata és gondolata elgondolkodtató. Kimutatja pl.(erről még senki nem beszélt előtte), hogy az UNIÓ egyszerre fél Kínától, az iszlámtól és a hamburgerfasizmustól (a szerző nem fogalmaz ilyen sarkosan- Kerekes Tamás) A szerző metaforikus nyelvezete közelebb viszi az olvasót egy-egy jelenség megértéséhez, mint pl. akkor, amikor azt írja, hogy Kína nem a világ műhelye, inkább összeszerelő-üzeme.

Nekünk magyaroknak különösen fontos, hogy hol a térkép közepe.

A térkép, mely fölé odahajoltak a „békét szerző felek, semmit nem mutatott meg nekik a múltból. Tudjuk, hogy a párizsi békénél az Ipoly folyóról olyan információval rendelkeztek a szerződő felek, hogy az hajózható. Jó lenne a döntnökök unokáit meghívni egy ipolyi hajókázásra.

A könyvben feltett kérdések meghatározzák jövőnket. Mi lesz Európa szerepe az új világrendben? Lát-e Kína különbséget az USA és Európa közt? Új kínai-amerikai bipoláris vagy egy Európát is magába foglaló világrend vár reánk? Mit hoz magával a világválság: a kapitalizmus halálát, vagy egy új világot talán? Mit tanulhat a világ Európától, és mit kell megtanulnia Európának a világtól a biztonságos és kiegyensúlyozott új világrend megalapozásához?

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

A kiadó:

Hol a térkép közepe? Európában, Amerikában vagy Kínában?
A tudósok azt mondják, ott, ahol éppen rajzolják.
Arról azonban ritkán hallani, milyen világtérképet látnak az emberek Európában, Amerikában és Kínában? Mit gondolnak magukról és egymásról? Hogyan rajzolnák meg a kibontakozóban lévő új világrend térképét? Ki hova képzeli a térkép közepét?
A szerző szokatlan megközelítésben, eredeti stílusban, a mindennapi emberek szemszögéből ad csattanós és provokatív válaszokat a globális világgazdaság kihívásaira.

Érdekel-e még Európa bárkit is Amerikában vagy Kínában?
Európában tényleg jobban élnek az emberek, mint Amerikában?
Vajon miért hiszik azt sokan, hogy az öreg kontinens napjai meg vannak számlálva?
Milyen kilátásokat jósolnak az európaiaknak az amerikaiak és a kínaiak?
Vajon mindenki azt hiszi, hogy a válság véget vethet a kapitalizmus globális hegemóniájának?
Hogyan lett Európa, a világ ura egy múzeumkontinens?
Milyen jövő vár Európára az „Amerika utáni világban”?

Marján Attila évek óta Brüsszelben élő és dolgozó közgazdász, a nemzetközi kapcsolatok doktora, világgazdasági és nemzetközi politikai tárgyak oktatója. A HVG Könyveknél korábban megjelent könyvei:Az Európai Unió gazdasága, 2006

Európa sorsa – Az öreg hölgy és a bika, 2007

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Falak

2009.11.01. 08:04 szobavankiado

Falak

HVG Könyvek

Szöveg: Vass Péter

A Stasi legrövidebb életű rendelete

A német nyilvánosságfelelős egy tévéinterjúban bejelenti, hogy a fallal kapcsolatos rendelet „haladék nélkül” életbe lépett, s a német tömeg követelte, hogy engedjék át őket. A Stasi ügyeletes tisztje azt javasolta, hogy azokat engedjék át, akik a leghangosabbak, de az útlevelükben pecsételjék le a fényképet, hogy ne tudjanak visszajönni. Ez lett a Stasi legrövidebb életű intézkedése. A könyv beszámol sajnos nem közli azt a híres fotót, amelyen a fegyverét eldobva egy NDK-ás határőr ugrik át éppen a szögesdróton, hogy Nyugatra meneküljön.

A vasfüggöny

Nem politikai metafora volt, hanem fizikai értelemben vett kerítés és drótakadály, amelynek a felépítése 1948-ban kezdődött a szocialista és kapitalista államok közti határokon. A legismertebb szakasza a berlini fal volt, de a Nyugatot és Keletet elválasztó kerítés a csehszlovák és német és a magyar-osztrák határon szintén nehezen leküzdhető akadályt jelentett. Ez a magyar határon egymillió akna lerakását jelentette és műszaki zárat is.

Létezik békefal is

Az észak-írországi Belfastban máig teljes épségében áll a „békefal”, pedig ideiglenes válaszfalként húzták fel annak idején. A béke őreként 1969-ben építette a bevonuló brit hadsereg, célja az egymás mellett egyáltalán nem békésen élő katolikus és protestáns lakosság közötti véres vallási összecsapások megfékezése volt. A válaszfalakat- amiket a szakzsargon békevonalként nevez meg-annak ellenére sem bontották le, hogy London és Dublin közreműködésével a két vallási közösség 1998-ban végre kiegyezett.

Ami még ma is áll

A „zöld vonal” név Peter Young brit vezérőrnagytól ered. Amikor a ciprusi görögök és törökök közt 1963-ban kirobbant az ellenségeskedés, a két fél kibékítésére Youngot küldték Ciprusra. A katonatiszt az ENSZ- kéksisakosok főparancsnokaként egy évvel később érkezett a földközi-tengeri szigetországba. A fáma azt mondja, hogy Peter Young a tárgyaláson fogott egy zöld színű filctollat, és azzal húzta meg a szigetországot teljes hosszában átmetsző vonalat. A zóna mindkét oldalát elaknásították, megtiltották az átjárást, és kéksisakosok ellenőrzik a sáv török és görög felét. Egyes térképeken Attila-vonalként jelölik.

Olvasmányos, jól megírt fejezetek foglalkoznak a kötetben a zsidó-arab válaszfallal, a dél-afrikai falakkal, a megakerítésekkel Indiában, a falat húzó Pakisztánnal és Iránnal, a szaudi határzárral, a két Koreát elválasztó sávval, a bagdadi Zöld Zónával, Történelmi szakasz járja le, mintegy oknyomozásul-a kötetet. Itt kap helyet az athéni „hosszú falak” problémája, a római limes, a kínai nagy fal, a vikingek védővonala és a kijevi Kígyófal is. Mi is képviseltetjük magunkat, Déva várával. Szellemes rész a „Lennon Prágában” c. rész, és megrázó a jeruzsálemi Siratófal, melynél, mint tudjuk, örökkön fú a szél.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

http://www.penelopelively.net/

A kiadó:

Látták leomlani húsz éve, 1989-ben a berlini falat, ott voltak a Die Mauer helyén rendezett gigantikus The Wall Pink Floyd-koncerten, megmászták a kínai nagy falat, megdöbbentek az uniós falakon belülre vágyó félholt fekete-afrikaiak láttán Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken, értetlenül álltak a zsidókat és arabokat elválasztó ciszjordániai fal tövében, tisztelettel adóztak a kivándorló ősöknek a New York-i Szabadság-szobor melletti Ellis Islanden, lenyűgözve figyelték az emberiség első falfestményét az altamirai barlangban, felírták a nevüket Prágában a graffitivel borított Lennon-falra, porszemnek érezték magukat az egeket ostromló inka falak tövében…

A HVG újságírói a világ számos pontján találkoztak ember építette határfalakkal, és munkájuk során legalább ennyiszer szembesültek láthatatlan falakkal. E kötetben három tucat fallal ismertetik meg az olvasót, városfalaktól birodalmi védfalakon át a ma is épülő ember ember elleni válaszfalakig. Van ezeknek az épített határoknak egy közös vonásuk: egyetlenegy olyan masszív válaszfal sem épült még a történelemben – bármit is tervezett az építtetőjük –, amely idővel le ne omlana. Térségünkben például a hírhedett berlini fal és a szabad mozgásunkat korlátozó vasfüggöny is ugyanerre a sorsra jutott. Ez az utóbbi, embereket és rendszereket elválasztó fizikai és virtuális fal húsz évvel ezelőtt tűnt el – amihez annak idején a maga módján hozzájárult az idén 30 éves HVG is.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Halottak napjára

2009.10.30. 15:21 szobavankiado

A halál kapuján túl

Magyar Teozófiai Társulat

Mi a halál? Az ember teljes megsemmisülése, vagy egy új létezés kezdete? Mi történik halálunk után, hová kerülünk, milyen élet vár a lélekre? Találkozhatunk-e még szeretteinkkel?

Ebben a könyvben nagy teozófus tanítók - C.W. Leadbeater, J. Hodson, C. Codd – válaszolják meg saját tisztánlátó kutatásaik alapján ezeket a feszítő kérdéseket. Az írások részben vigasztalást nyújtanak az itt maradóknak, a gyászolóknak, azoknak, akik ezt a kérdéskört korábban soha nem tanulmányozták. Másrészt tájékoztatást kaphatnak mindazok az érdeklődők is, akik keresik a halál utáni életről szóló tudásanyagot. (A Kiadó)

Az ezüstszál elszakad

Életünk folyamán tudatunk kifelé, az élettapasztalatok felé fordul. Amikor eljön az idő, hogy továbbmenjünk, a tudat elkezd visszavonulni befelé és felfelé. A halál azt jelenti, hogy a finomabb, átható belső ember, vagy lélek visszavonul a külső fizikai burokból.

Az alvást és a halált sokszor hasonlították már össze. „Mily csodálatos a halál” - írja Shelley - „a halál az alvásnak testvére!” Homérosz leírja az eposzi hős - a két iker (az alvás és a halál) általi - mennyei helyekre történő útját. Tény az, hogy az alvás, a halál és a mély meditáció kapuja azonos. Alváskor, mély meditációban és a halálkor a lélek visszavonul fizikai tükörképétől: ideiglenesen - az alvás és a meditáció esetében, állandó jelleggel pedig a halál beálltakor. Amíg az álom kapuján át távol vagyunk testeinktől, akkor még összeköttetésben vagyunk velük, ami tisztánlátással ezüstfényű szálnak látszik. Bárhol is jár az alvó lelke, a fényszál mindig hűen követi őt. Általa azonnal fel tud ébredni, ha megérintik a testet. De amikor a halál bekövetkezik, akkor az ezüstszál elszakad, és így már lehetetlen számára a megszokott testbe való visszatérés.

Csak egy elkopott öltözék

Amikor azok, akiket szeretünk, elhagynak bennünket a halál kapuján át, ne beszéljünk róluk úgy, mint akik egyszerűen a sírban fekszenek. Semmi sincs a sírban, csak az ember elkopott öltözéke, mely nekünk drága lehet, mert az általunk szeretett személy hordta. Olyan ez, mint ahogy anyák értékelik a kicsi cipőket, amiket gyermekeik viseltek - de a halott már nem tudja használni ezt az öltözéket. Megszabadult az élet bajaitól és egy sokkal szélesebb, szabadabb, boldogabb életet él, mint a Földön élt. Követni fogjuk mi is őt, amikor ránk kerül a sor.

„Csend! Csend! Ő nem halt meg, ő nem alszik! Ő felébredt az élet álmából.” (Shelley: Adonais) A földi élet csak egy szükséges iskola, vizsga (próbatétel) - pár évtized itt, és lehet több száz év odaát. Browning írja a költő intuíciójával: „A Földön töltött évek, a mennyben teljes kör”.

Nincs messze a csillagokon túl

A túlvilág nincs messze a csillagokon túl, hanem itt és most, körülöttünk van, a tér ugyanazon helyén található. Nem hiszik el, mert nem látják? Mindig emlékezzenek arra, hogy fizikai szemünk csak bizonyos korlátolt spektrumú rezgésekre tud reagálni, illetve nem tudja érzékelni az anyag finomabb és gyorsabban rezgő formáit. A minket körülvevő világok bár „anyagiak”, az anyag, amiből állnak, mérhetetlenül finomabb és ritkább, mint a fizikai.

Elhunyt hozzátartozóinknak mindig küldhetjük szeretetünket és hálával teli, támogató gondolatunkat, mert ott, abban a finomabb világban az ilyen erőhatások megtalálják és elérik őket.

Nagyiday Adrienne

Amikor a mindennapokban dolgozunk, tanulunk, vagy éppen pihenünk, a halál kérdése nem foglalkoztat bennünket különösebben. Amikor az értelem vezetésére hagyatkozunk, elfogadjuk a tényt, hogy minden örök körforgásban van, hiszen a lét egyik nagy törvénye, hogy ami keletkezik, megszületik, az egyszer el is múlik. Úgy, ahogy érzelmeink, a civilizációk, az alkotások körülöttünk létrejönnek a semmiből, növekednek, virágoznak, majd hanyatlanak és elmúlnak - belátjuk, hogy ugyanígy van ez az emberélettel is.

De abban a pillanatban, amikor személyesen megérint bennünket a halál, vagy elveszítjük a számunkra legfontosabb embert, akkor úgy érezzük, hogy életünk értelmét, támaszát vagy megszépítőjét veszítettük el. Mi, itt maradók, gyászolók átéljük azt a szomorúságot és fájdalmat, amit többi embertársunk is átél ilyen esetben. Átérezzük saját elmúlásunkat, saját eljövendő halálunkat is, és elgondolkodunk, hogy szinte semmit nem tudunk arról, mi történik a halál után. Egyes embertársaink akár teljes bizonytalanságba kerülnek, sőt egyes esetekben ez a bizonytalanság a haláltól való rettegéssé alakul. Mindannyiunk környezetében van olyan példa, hogy valaki önkezével vetett véget életének. Van némi homályos elképzelésünk, de nem tudjuk bizonyosan, hogy jár-e valamilyen következményekkel, és ha igen, milyenekkel jár az élet önkézzel történő kioltása.

Az egyes kultúrák és vallások halállal kapcsolatos elképzelései gyakran különböznek, lényegi pontokon eltérnek egymástól. Felmerül bennünk a kérdés: mi a halál? Az emberi létezés teljes megszűnése, vagy csak átalakulása? Tudatában van-e a haldokló annak, hogy mi történik vele? Milyen életbe lépünk be a halál után? Mi történik az öngyilkosokkal, és a gyermekként eltávozókkal? Milyen körülményekre ébred a lélek a halál után? Remélhetjük-e, hogy újra találkozunk azokkal, akiket szerettünk, és akik eltávoztak közülünk?

Ezek az írások arra ösztönöznek, hogy többségében a nyugati kultúra hagyományain alapuló képzeteink ellenére az eddigiektől eltérő nézőpontból próbáljuk megközelíteni a halál kérdését. Ha rádöbbenünk arra, hogy az ember halálával csupán egy jelképes ruha, azaz a test levetése történt meg, az ember finomabb rétegeiben továbbra is él, feldolgozza földi tapasztalatait, s készül egy újabb testet öltésre - felfogásunkban ekkor a halál, amit idáig végként éltünk meg, átváltozhat a kezdetté.

A Kiadó

www.teozofia.hu

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

1 komment

A múltat mi teremtjük

2009.10.30. 13:10 szobavankiado

Fénykép

Penelope Lively

Geopen Kiadó

A szerző Booker-díjas

A hatvanas éveiben járó Glyn Peters tájtörténész egy dolgozat keresgélése közben rábukkan elhunyt felesége, Kath, titkos fényképére a polcon. A képen egyértelműen intim kapcsolatban, kézen fogva látszik egy másik férfi mellett, aki történetesen Kath nővérének a férje.

Glynt teljesen feldúlják a látottak, őrült módjára kutatni kezd a múltban, felkeres mindenkit, akinek bármilyen információmorzsája lehet elhunyt feleségéről, és eme titkos kapcsolatáról. Elsőként a nővérét keresi meg, hogy kiderítse ő tudott-e róla, majd később megszólal a regényben Kath nővérének a lánya, a sógor, a fénykép készítője, és Kath bizalmas barátnője.

Glyn, egyetemi tanár, Kath özvegye, annak halála után egy borítékot talál az áttekinthetetlen irathalmaz, kacat mélyén, benne egy boríték, rajta:

NE NYISD KI, MEGSEMMISÍTENDŐ

Mindenki máshogy tekint a történtekre, mindenki kicsit másként látta Katht, azonban mindenkinek rá kell jönnie, milyen keveset is tud a másikról, mennyivel több figyelmet kellett volna szentelnie annak, akit szeret, és aki fontos neki.

A képen felesége egy férfi kezét fogja éppen

Bevallom, a könyv első harmadában kissé vontatottnak éreztem mind a stílust, mind a történetet, valahogy minden kicsit kiszámíthatóan alakult, a dialógusok, a reakciók, a történet maga. Aztán azonban kezdett kikerekedni a regény hangsúlyos része, ami akár igazán jó is lehetett volna, de sajnos nem volt az. Elképzelhető, hogy a fordítás elég sokat nyom a latban negatív irányba, de ezt azt hiszem sosem fogom megtudni.(Könyvmolyoló)

Addig-addig gondolkozik, míg rá nem jön, hogy a képen látható férfi Nick, aki a meghalt hölgy testvérének, Elaine-nek, a férje. Elönti az érzelmek gyomorforgató áradata.

Górcső alá veszi a házasságát. Végigfut a puszta tényeken. 1984. augusztus 25-én Katherine Targett és Glyn Petera házasságot kötöttek a welbournei anyakönyvi hivatalban. Ezek után kapott professzori állást Glyn a Manchasteri Egyetemen. A szerző ezek után brillíroz a perspektívaváltásban, mert a narrátor a múltat a különböző szereplők szemszögéből bontja ki. Teljes képet kapunk, mi egy angliai tájtörténész dolga és mi egy kerttervezőé. És közelképet kapunk Kath-ról, az elhunyt feleségről, aki sosem kötelezte el magát egy nyolcórás munkával valami irodában. „A kor hedonista klímáját jól viselte, de a nap konfrontációja nem érdekelte” -értékeli Glyn a maga belső monológjában. A fénykép alapján megelevenedik a múlt, kettőjük kapcsolata szintúgy, mint az, ami a két testvért összefűzte.

A csábító: Nick

Nick kapcsolatai a megbízásokat kiadó szerkesztőkkel gyakorta kérészéletűek. Nick ugyanis rossz néven veszi, hogy határidőket szabnak neki, és fárasztónak tartja az előzetes ismertetőket. A könyvírás marad szemében az egyetlen reménysugár, ami nem is baj, mert kicsi az esély, hogy majd lázba hozza a kiadókat, hiszen halomra írták már a könyveket Isambard Kingdom Brunelről.

Elaine az évek során néhanapján feltette magában a kérdést, hogy sajnálnia kéne-e Nicket. De Nick nem igényel együttérzést, mert nyilvánvalóan nem észleli a problémát. Amikor az egyik érdeklődési terület kihalással fenyeget, vidáman tudomásul veszi, mondván:- Tulajdonképpen untam is már, és különben is van egy szenzációs elgondolásom.( Maga a lelkesedés a hivatása)-Manapság inkább az elektronikus kiadványszerkesztésre van szükség.

A baj

Nick felnőtté válása nem jól sikerült. Elaine-nek néha az az érzése, hogy nem is nőtt fel. Az a fajta viselkedés, amely huszonöt éves korban megnyerő, negyven körül már kevésbé az, ötvennyolc tájékáról már nem is beszélve. Ami valaha levette a lábáról, az már hosszú évek óta bőszíti, bár visszafogottan tudomásul vette a dolgok ilyetén állását. Lehetne rosszabb, gondolta: lehetne iszákos, tisztességtelen, akár nőcsábász. Így meg csak egy gyarló, felelőtlen alak, híján minden ítélőképességnek.

Elsőként Glyn a nővérét keresi meg, hogy kiderítse ő tudott-e róla, majd később megszólal a regényben Kath nővérének a lánya, a sógor, a fénykép készítője, és Kath bizalmas barátnője. Mindenki máshogy tekint a történtekre, mindenki kicsit másként látta Katht, azonban mindenkinek rá kell jönnie, milyen keveset is tud a másikról, mennyivel több figyelmet kellett volna szentelnie annak, akit szeret, és aki fontos neki

Valami miatt én mégsem vártam tőle semmi eget rengetőt(Könyvmolyoló.hu), talán a béna borító miatt (az angol kiadásé sem szebb), talán a kissé szappanoperás hangulatúra sikeredett hátoldal-szöveg miatt, vagy a beleolvasáskor elkapott néhány mondat miatt. Az alaphelyzet az, hogy adva van a hatvanas éveit taposó Glyn Peters, egy tájtörténész (igen, van ilyen szakma, sőt rém érdekes és élvezetes lehet, de ez más téma), aki otthonában kutakodás közben ráakad egy fényképre, amelyen évek óta halott felesége, Kath látható egy másik férfi oldalán, vitathatatlanul barátinál intimebb viszonyban. A másik férfi ráadásul Kath nővérének férje. Glynben egy világ omlik össze, és nekiáll kinyomozni, meddig tartott ez a viszony, ki tudott róla, és úgy egyáltalán Kathnek megrögzött szokása volt-e őt úton-útfélen felszarvazni. (Könyvmolyoló)

Noha ma már az ember pörgős thrillereket olvas gyakrabban, én azonban elmélyülten olvastam a kötetet, s hiába idézem Könyvmolyoló „nevű” blogtársamat, nekem határozottan jó véleményem van a kötetről. Most értettem meg, hogy a múltat is teremtjük. Ki-ki más formában. Az biztos, hogy a főhős a történtek után egy másik halott lányt hurcol majd emlékként. A jövő változik meg mindez után, hiszen, ha Glyn, a férj nem kezd nyomozni, akkor soha nem derül fény Kath két küretére és öngyilkossági történetére. És ma már tudom, hogy soha nem lesz időm újraolvasni Durell Alexandriai négyes c. bestsellerét ( Tudják, nem minden remekmű bestseller, de minden bestseller remekmű), de annyira hasonló a két kötet szerkesztése, hogy ifjúkorom legszebb napjait idézi(ha már votl ilyen, tudja, Nyájas Olvasó)

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.geopen.hu

kukan@geopen.hu

bordan@geopen.hu

babucse@geopen.hu

posta@geopen.hu

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Harc Konstantinápolyért

2009.10.27. 20:17 szobavankiado

Szent Márk oroszlánja

Thomas Quinn

Gold Book Kiadó

Debrecen

Konstantinápoly védői fogságban

(1492)

„Nem hagyták, hogy elhatalmasodjon rajtuk a lelküket szorongató, végzetes csüggedés és reményvesztettség -elvégre velenceiek voltak. Értékes teljesítményként könyvelhették el, hogy sikerült megőrizniük az elméjüket. Antonio minduntalan beszélgetésre ösztökélte a többieket, hogy hasznosan üssék el a végtelenre nyúló órákat. Ily módon csakhamar sok mindent megtudtak egymás mindennapjairól és tetteiről.

Seraglio megtanított néhány egyszerű török szót és kifejezést a raboknak. Minotto kurkászta a többieket ; hosszú,v ékony ujjaival könnyen kicsippentette a szőrszálak közül a tetveket. A kavicsdobás bajnoka Benedetto volt. A többiek ámulattal figyelték, ahogy mindig az ő kavicsa állapodik meg legközelebb az ajtó előtti lépcsőnél. Antonio becslése szerint Benedetto már annyi dukátot nyert volna, hogy abból fél Velencét zsebre vághatta volna.Lando, aki a vödröket hordta ,mindennap okozott derültséget a rabtársak között. Amikor az őrök betoppantak az étellel és a friss vízzel, valamint, hogy elvigyék a szennyes vödröket, Lando észrevétlen rálöttyintett valamelyik török köpönyegére egy keveset a tartalmából, amitől a rabtársak pukkadoztak a nevetéstől. A hatodik fogoly a rejtélyes Dona volt. A többiekkel ellentétben ritkán beszélt, de ha sikerült addig nógatni, amíg szóra nyitotta a száját, olyan rendkívüli emlékezőtehetségről tett tanúbizonyságot, hogy a társai döbbenten hallgatták. Egész lajtstromra való dolgot tudott elismételni, tárgyakat, helyeket, embereket-ugyanolyan sorrendben, olykor egyszerre csaknem százat. Seraglio szerint Benedetto kavicsdobáló mutatványa eltörpülhetne ahhoz képest, hogy Dona az agyával hány millió dukátot tudna elnyerni a többiektől.

Mint ahogy lenni szokott, amikor a végzet egy maréknyi idegen embert sodor egymás mellé, a rabok csakhamar rátaláltak saját szerepükre, aminek élvezettel eleget tettek, és nagy műgonddal ügyeltek, hogy meg is őrizzék ebben az új közösségben szerzett helyüket. Így zajlottak e hat fogoly életének mindennapjai Rumil Hisszár várbörtönében fekvő folyosó egyik nyirkos szegletében.”

Két év telt el azóta, hogy meghalt a bizánci császár, VIII. János, mielőtt sikerült volna meggyőznie népét, Konstantinápoly lakóit-gyakorlatilag csupán egyedül a város maradt meg hajdani birodalmából, arról, hogy a Nyugat segítsége nélkül Bizánc elpusztul. A Nyugat, tisztelete jeléül, ünnepélyes keretek közt egyezséget ajánlott, mely szerint kezeskedik a város védelméről, cserébe pedig Bizánc fogadja el a római egyház tanítását. VIII. Jánossal együtt a megegyezés reménye is sírba szállt. Fia, XI. Konstantin képtelen volt nyélbe ütni a megállapodást. Márpedig Konstantinápoly 1204 óta sosem volt annyira sebezhetőbb, mint ez idő tájt. Abban az évben történt, hogy a Szentföldre igyekvő keresztesek a vak és agyafúrt velencei dózse, a vén Enrico Dandolo vezetésével kifosztották a várost. A kapzsiság olyan gyalázatos szégyenfoltjának bizonyult ez az esemény. Amely örök időkre beszennyezte a köztársaság jó hírét. De most- gondolta Antonio- hogy Konstantinápoly segítségére születtek, eljött az az idő, amikor Velence visszaszerezheti a tisztességét, és jóvá tehetik a múlt bűneit.

János halála ugyan komoly válságba sodorta Bizáncot, de a helyzet nem volt annyira drámai, mint amit egy másik koronás fő halála okozott. Ez az uralkodó az oszmán-török szultán, II. Murád volt, aki alighogy a császár jobblétre szenderült, máris követte őt a túlvilágra. Murád halálával szertefoszlott a bizánciak és a törökök közti béke utolsó esélye is. A szultán fia, II. Mehmed, esküvel fogadta meg, hogy meghódítja a várost. Még alig volt huszonöt éves, amikor már kiérdemelte a Hankar, a Vérivó nevet. Trónra lépése után azonmód építtetett egy óriási erődépítményt a Boszporusz nyugati partján, nem messze Konstantinápolytól, aminek a „Gégemetsző” vár nevet adományozta

.

Travisiano tengernagy parancsnoksága alatt elindul egy kicsiny flotta Konstantinápoly megsegítésére, amit csekély létszámú görög helyőrség véd. A legénységben ott találjuk a Ziani és a Soreno család egymással rivalizáló, egymást gyűlölő tagjait is, amely a Soreno család egyik tagjának tengerbefulladásával csak további viszályt szít. Jelentős az a konfliktus is, amely a velenceiek és a milánóiak közt fennáll. A velenceiek megérkeznek, de a véderő legnagyobb ellensége hosszú ideig az unalom marad.

A törökök csatába lendülnek, de a Konstantinápolyt tengeren védők ügyesen használják ki a görögtüzet, a kor halálos fegyverét, melynek gyártási titka hétpecsétes titok.

Közben mindkét oldalon fogy az élelem, az ember, a fegyver.

A szultán gyakorlatilag a szárazföldre juttatja a flottáját egy deszkapadló segítségével, és a török túlerő támadásba kezd Konstantinápoly maroknyi védelme ellen.

Meg sem menekülhetnének, ha nincs egy törökül jól beszélő nyomorék, aki segítségükre siet, ám így is a szultán fogságába kerülnek. A szultánra jellemző, hogy a velenceieket felsorakoztatja. Megígéri nekik, hogy az életüket megtartja, ha komoly váltságdíjra számíthat, azt azonban kiköti, hogy a legkevesebbet ígérők fejét nyomban lecsapatja. S lőn.

Monumentális történelmi munka, a részletgazdagság bőségével, korhűség, aprólékosan kidolgozott jellemrajz jellemzi a munkát. Izgalmas cselekményvezetés. A jó és a rossz harca. Van min izgulnunk. Ken Follett Katedrális-a óta nem jelent meg magyar nyelven ilyen átfogó igényű történelmi regény. A mű hátralevő részében a fogságba esett velenceiek harcát izgulhatjuk végig

A kiadó

A Ziani-ház és a Soranzo-ház azóta áll szemben egymással, mióta több mint negyven évvel korábban a nagyatyák közös vállalkozása összeomlott. Akkor úgy döntöttek, nem a bíróságon rendezik nézeteltéréseiket. A két család versengeni kezdett befektetéseiben, a kereskedelemben és az intrikákban, próbálva maga mögé utasítani és végső soron megsemmisíteni a másikat. A bosszú súlyos öröksége apáról fiúra szállt...

Egy kis velencei flotta hasítja a viharos novemberi tengert, erősítést szállítva az ottomán törökök ostromát nyögő, híres Konstantinápoly védőinek. A terv azonban veszélybe kerül, amikor fellángol az évszázados ellentét két velencei nemes között a vezérhajó fedélzetén: Giovanni Soranzo, a bátor tengerészkapitány bosszút forral Antonio Ziani, a büszke haditengerészeti tiszt ellen. A két férfi túléli Konstantinápoly bukását, majd vállvetve kényszerülnek hősies küzdelmet vívni szeretett városuk megmentéséért.

1452-t írunk, és miközben Itália a reneszánsz fényében fürdik, Velence élethalálharcot vív a hatalmas Török Birodalom ellen. Az ottománok a köztársaság meghódítására törekednek, ki akarják fosztani és örökre lerombolni a várost. A két patrícius hazafinak úrrá kell lennie az egymás iránt érzett gyűlöletén, ha hűségesek szeretnének maradni szülőhazájukhoz. Egymás ellen harcolnak, amikor tudnak, egymás mellett, amikor kell, de mindketten az életüket teszik kockára Velence és a becsületük védelmében.

A történet nem csupán egy háború története, hanem Velencéé, mely egykor a világ legnagyobb városa és az egyetlen köztársasága volt. A történet a népéről is szól, amelynek gazdagsága és puszta élete is a várostól függött. La Serenissimát, a derűs Velencei Köztársaságot csodálták, irigyelték, gyűlölték és félték, de mindig tisztelték - és az a könyv ennek a története.

Thomas Quinn a Velencével kapcsolatos ismereteit pergő akciókkal elegyítve epikus, küzdelmekkel teli regényt kínál olvasóinak.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

Gold Book Kiadó

Debrecen

www.goldbook.hu

info@goldbook.hu

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

A Tesla-hagyaték

2009.10.27. 19:12 szobavankiado

A Tesla-hagyaték

Lewis Perdue

Debrecen

Gold Book Kiadó

New York, 1943, január 7

"A gyilkosság hangjai elenyésztek az éjszakában. A New Yorker Hotel rendezetlen ágyán fekvő öregember a mellkasát markolta, mintha ki tudná szorítani belőle a döbbenetes fájdalmat. Tudta, hogy haldoklik, de fogalma sem volt arról, hogy miért is gyilkolták meg. Magas, akadékoskodó ember volt, hosszúkás, háromszögletes vonású arccal. Hófehér haját rendszerint gondosan hátrafésülte az arcából, ám ma este rendezetlenül omlott a párnára, ahogy a férfi az egyik oldaláról a másikra gördült álmában. Sötét titokzatos szemei a homlokán átívelő lapos V-t formáló, sűrű szemöldök alól pislogtak. Egy bohóc arca, és a férfi nyolcvanhat évének nagy részében élvezte, hogy különös arckifejezése elbizonytalanítja az embereket. Jót mulatott azon, hogy furcsa, sőt ahogy néhányan suttogva megjegyezték, "őrült" tudósnak tartották. Ma este azonban az arcon csak fájdalom és rettegés tükröződött."(Lewis Perdue)

New York City, 1943 Nikola Tesla professzor, a fizika történetének legragyogóbb elméje haldokolva fekszik a sötétben. A halála természetesnek tűnik majd. De nem az. Mindez csupán nyitólépés

A fegyvertervező

Tesla úgy képzelte, hogy azt az energiát, ami a Faraday-dinamót működtetné, pusztításra is fel lehetne használni (Pedig békeszerető ember volt. Egyszer azzal váltotta ki az amerikai közvélemény rosszallását, hogy nem vállalta, hogy egy gyilkos perében, amelyik halálbüntetéssel is végződhetett, esküdt legyen. De úgy látszik, a nagy alkotóerejű emberek kényszerpályán mozognak — amiről úgy látják, hogy meg lehet csinálni, azzal meg is próbálkoznak.) Itt is volt olyan reális kiindulópontja, mint a tökéletesített Faraday-dinamó: Ő állított elő a technika történetében először olyan intenzív nagyfrekvenciájú elektromágneses teret, amelyben a katódsugár csövek maguktól is elkezdtek világítani.

Az elképzelés másik összetevője már alighanem téves megítélésen alapult. Tesla úgy gondolta, hogy mivel a föld vezeti az elektromosságot, a földgolyó sok tekintetben éppen úgy viselkedik, mint egy kis fémgömb. A töltetlen fémgömb szabad töltései különféle modusú rezgésekre képesek. A kvadrupólnak nevezett rezgések során például a pozitív töltések váltakozva dúsulnak fel a "sarkokon" és az "egyenlítőn". Teslát a földgolyó méretei nem gátolták meg abban, hogy hasonló jellegű, az egész földgolyóra kiterjedő töltésrezgéseket képzeljen el. Sőt, úgy gondolta — de ebben szinte bizonyosan tévedett —, hogy az ilyen rezgések létezését kísérletileg ki is mutatta. (Az egész Földre kiterjedő rezgések önmagukban korántsem tartoznak a fantázia birodalmába. A geofizikusok évtizedek óta tudják, hogy a Földnek, mint egésznek, jól meghatározott rugalmas sajátrezgései vannak. A 0S2 rezgések például a nyújtott és a belapult alak között történnek, és a periódusidejük 54 perc. De a rugalmas rezgések csak a matematikai formájukban hasonlítanak az elektromos rezgésekhez, a két rezgésfajta alapjául szolgáló fizikai folyamatok gyökeresen különböznek egymástól.)

Valószínűleg ezt a két jelenséget — az elektromágneses térenergiát és a Föld töltésrezgéseit, — kombinálta Tesla azzal a feltételezéssel, hogy a mindenütt jelenlévő éter belső energiájának a rovására egy viszonylag kis gerjesztésnek, mint egy "szikrának" a segítségével óriási robbanást lehet előidézni — éspedig a Földnek gyakorlatilag azon a pontján, ahol csak kívánja. Ehhez ki se kellene mozdulnia híres Long-Island-beli laboratóriumából, amelyet a Pierpont Morgantól kapott 150 000 dollárból épített fel, elég, ha a "szikrát" a kívánt helyre "fókuszálja". Idézek egy 1908-beli nyilatkozatából:

"Amikor a jövő háborújáról beszélek, ezen azt értem, hogy az elektromos hullámok közvetlen felhasználásán kell alapulnia, repülő szerkezetek vagy más pusztító eszközök alkalmazása nélkül... Ez nem álom. Már most fel lehet építeni egy olyan vezeték nélküli erőművet, amelynek a segítségével a világ bármely pontját lakhatatlanná lehetne tenni anélkül, hogy a környező részekben bármilyen kárt okoznánk."

Már a hetedik oldalnál sem tartunk, már három ember halott. Ja, a Tesla-hagyaték még mindig titkosított anyag. És magát Teslát is megmérgezték. Ha Ön netán a Waldorfban száll meg, vagy az Asoriában, netán a Bristolban, ne hozasson tejet! Vagy legalábbis vigyázzon az ízére, különösen akkor, ha feltalálta az egyenáramot, vagy a halálsugarat.

A probléma: és az azt képviselő héják

Virginia, 1947

„Országunk természeténél fogva nem militarista állam, ezért nehéz rábírni a közvéleményt, hogy támogassa a hadászati fejlesztéseket. Most egy olyan korszakba lépünk, amelyben a háborúkat apránként vívják, és apránként veszítik el. Egyre nehezebb meggyőzni a közvéleményt, és rajta keresztül a kongresszust, hogy finanszírozzák azokat a fegyvereket, amelyekre az Egyesült Államoknak szüksége van. Egyszerűen olyan korszakba lépünk, amelyben a kongresszusban és az emberekben nincs meg a szükséges tudás és előrelátás ahhoz ,hogy kellő értelemmel hozzák meg ezeket a döntéseket. A demokratikus államrend, bármilyen értékes és eszményi is, egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy olyan erőben tartsa országunkat, amilyennek lennie kell.”

A résztvevők: a védelmi hivatal egyik beszállítójának elnöke, aki korábban milliárdokat keresett azon, hogy fegyvert szállított a második világháborúban a tengelyhatalmaknak. Másik szereplő Roosevelt agytrösztjének tagja. Van köztük nagy tekintélyű nemzetközi bankár, az amerikai fegyveres erők legfiatalabb tábornoka, fizikus, aki részt vett a Manhattan projektben. Nem kispályások. Létre akarnak hozni egy titkos társaságot, mely szétszórva az államokban hadiipari kutatásokat folytat, hogy az USA a negyedik generációs hadviselést is megnyerhesse, szándékaik kivitelezéséhez ki akarják kerülni a szenátorokat, a kongresszus, a védelmi hivatal ellenőrzését is.

A szerző rendelkezi azzal a jogi zsargonnal, mellyel elhiteti velünk, hogy a hadiipari lobby képes a kongresszust a markában tartani, és nem fordítva, és eközben roppant cselekményes mesét kreál a tényekből. Tesla hagyatéka eltűnik a széfjéből, mielőtt az FBI a szállodába ér, eltűnik a hagyaték, ami Tesla szerb származású unokaöccsénél landol. A roppant fontos hagyatékra vadászik a CIA, az FBI, az oroszok és egy titkos társaság is. Aki ez utóbbiból ki akar szállni, az a második lövést már nem hallja. A történet szövését Perdue negyven év kihagyásával szövi tovább. Az amerikaiak kutatásához kell egy fizikus, akinek hírszerzési kapcsolatai nincsenek. Így esik a választás Flemingre:

A főhős

„ A Fleming Iparvállat alapítójának, Peter Flemingnek az unokája jóvágású férfi volt. Hat láb magas, meglehetősen izmos, és olyan széles vállai voltak, akár egy főiskolai birkózónak. Fizikából diplomázott a Cornell Egyetemen, és a haditengerészet vadászpilótája volt. Később a Fleming Iparvállalat repülőgép-gyártási részlegén dolgozott a kaliforniai Santa Monicában. Komoly nézeteltérései támadtak a vállalt elnökével, s bár a cég részvényének több mint 17% -át birtokolta, elveszítette az elnökkel folytatott vezetőségi csatát. Fleming kiszállt a vállalatból, és egy kisebb hadiipari céget alapított, az EMC-t.(Maradt még tejbe aprítani valója)

( történetesen Tesla-rokon. Az unokát követik, megverik, iratait elrabolják (egy sikeres hadiipari bemutató után). Szinte véletlen, az menti meg, aki követi.) de övé a fegyvergondola

A hősnő

Huszonkilenc éves. A haja, sötét, akár a tikfa. Szemei kobaltkékek. Csaknem öt láb hét hüvelyk magas volt, karcsú és izmos. Bőre barna és mellei feszesek. Érzékei ötletei vannak, ami a szeretkezést illeti.

Barátja, Martin Copeland kapitány rájön a hadipari lobby mesterkedéseire és jelenteni akarja felettesének. Elhúzzák előtte a mézesmadzagot, hogy magával az elnökkel is beszélhet erről a veszélyes nemzetbiztonsági problémáról, de egy utcai balesetben „véletlenül” ráesik a gázgyár.

Peter(főhős) és Alexandra(a hősnő, tudják, az, akinek a mellei feszesek) tudja csak megakadályozni a fegyveripari titkos társaság ármányát és életveszélyes mesterkedését. A versenyfutás izgalmas, a könyv pedig olvasmányos.

A kiadó:

New York City, 1943

Nikola Tesla professzor, a fizika történetének legragyogóbb elméje haldokolva fekszik a sötétben. A halála természetesnek tűnik majd. De nem az. Mindez csupán nyitólépése a leghalálosabb összeesküvésnek, amit a világ valaha is látott.

Washington D. C., 1984

A leghatalmasabb emberek egy titkos társasága döntő győzelemre készül. Több mint negyven éven át manipulálták rendkívüli ravaszsággal a tudományos kutatásokat, nemzetközi intrikákat szőttek és gyilkosságokat terveltek ki. Nikola Tesla ellopott iratait felhasználva csak egy lépés választja el őket a világ legpusztítóbb fegyverének megalkotásától.

A csoportnak, a nyolcfejű kígyónak egyetlen célja van csupán: a világuralom.

Ellenségeiket már elpusztították. Csak ketten maradtak. Egy gyönyörű nő, akinek olyan titok került a birtokába, ami már a szerelme életét követelte, és egy, a maga módján zseniális egykori haditengerészeti pilóta. Ők ketten együtt futnak versenyt a Föld körül, csupán egyetlen lépéssel a kígyó csattogó állkapcsai előtt járva, kétségbeesetten próbálva megmenteni önmagukat és a világot... a Tesla-hagyatéktól.

Lewis Perdue: A Tesla-hagyaték

Gold Book Kiadó

Szasa Kolesznyikov

Cafe Stockholm

Szoba Van Kiadó

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

A szabadkőművesség története

2009.10.27. 18:28 szobavankiado

Jasper Ridley: Szabadkőművesek

Gold Book Kiadó

Debrecen

Kőműves Kelemen Londonban

„London hídja leomlik,

Hogy építjük fel megint?

Aranyból és ezüstből,

Hölgyek alatt tündököl;

Ám az arany kelendő,

Szép hölgyünk meg esendő.

Épüljön hát acélból

De az acél meghajlik,

Hölgyünk lába eltörik.

Épüljön hát fából, sárból,

Táncoljon hát szívem hölgye.

De a sarat viszi a víz,

A sok szép hölgy ebben bíz.

Épüljön hát erős kőből,

Hogy a kezed törjön tőből.

Az aztán majd tartós lesz,

Sok szép hölgyünk rajta veszt.”

Csak a királyok és a nemesek házai épültek kőből Anglia korabeli történetében, ezért kőműveseik különböztek minden hétköznapi mesterembertől -nyugtáztam J. Ridley magyarázó szavait, s Arany Jánoshoz hasonlóan sóhajtottam fel Szolnokon a Verseghy park levelét az őszben hullajtó platánfái alatt: Hölgyek alatt.

Jasper Ridley alighanem a legteljesebb, legjobban dokumentált kötetet tette le az asztalra, azon a piacon, ahol a szabadkőművesekről van szó. Legnagyobb erénye a könyvnek a totalitása mellett, az, hogy eloszlatja „a titkos társaságok összeesküvést akarnak szítani”- féle elméleteket, és bebizonyítja, hogy egyrészt a társaság céljai nemesek, másrészt a történelem folyamán különböző okokból kénytelenek voltak titkolózni, de a több részre oszló kötet elsődleges célja az, hogy bebizonyítsa, hogy a szabadkőművesek pozitív szerepet játszottak a történelem menetében. A szerző plasztikusan fogalmaz. Az emberek egy hányada jó, a másik rossz. A szabadkőművesekkel is így van, noha a társaság tagjai nemigen értik, hogy lényegesebben eltérnének egy golfklub szabályaitól.(mellesleg valszeg én sem jutnék be Astor, Rockefeller, Kissinger golfklubjába, noha már előkészítettem az ütőt.

Nyilván a gondolatmenet a szabadkőművesek mozgalmának kialakulásával indít. Felsorakoztatja az ellenük hozott vádakat és érveket ártatlanságuk mellett. Az, hogy a szabadkőműves társaságok nyilvánosságra hozzák-e tagjaik névsorát, az elsősorban adott ország törvényeitől függ. Ahol kötelező, ott megteszik.

Nekem tulajdonképp szimpatikus ez a társaság, ha beleveszem, hogy valszeg a szakszervezetek elődjei voltak, és csak este nyolc után nem látogathattak bordélyt.

Fény derülhet, hogy Steinmetz kapitány is szabadkőműves volt?

Nem, de az igen, hogy Németországban és Közép-Európában a Steinmetzek( kőművesek) a katedrálisok építése kapcsán a munkásosztály elitjét képezték. A szerző leszögezi, hogy a szabadkőművesek már a Római Birodalom időszakában sem voltak eretnekek. Volt egy négytagú kőműves csoport, melynek a császár megparancsolta, hogy adják fel hitüket, de azok nem engedelmeskedtek. A koporsókat 42 nap múlva, később, kihalászta egy keresztény, aki menedéket adott a házában a négy életben maradt kőművesnek.

A kötet 320 oldal jól megírt tömény izgalom. Irodalomjegyzéke 14 oldalas. A szerzőt tehát nem lehet azzal vádolni, hogy elkapkodta munkáját. Huszonegy fejezetből áll. Foglalkozik külön a VII. századdal, A Nagypáhollyal, a pápai bullával, a szabadkőművesek Németországban és Franciaországban betöltött szerepével. Külön fejezetbe került Wilkes és az angliai szabadkőművesek kapcsolat és szerepe. Megint egy külön fejezet érdemelt ki az amerikai függetlenségi háborúban betöltött szerepük, Mozart viszonya mozgalomhoz, a francia forradalomban betöltött szerepük, majd a restaurációban létrejött fontosságuk. Titokzatos eseményekre derül fény, mint pl. a Morgan-gyilkosság, a Latauro-páholy. Majd a záró fejezetek a szabadkőművesek Angliában betöltött szerepét vizsgálja, és egy cizellált esszé zárja a kötetet: „ Vajon fenyegetést jelentenek-e a szabadkőművesek?”

A kötet elsősorban nagyon fontos szakmunka. Másrészt lebilincselően szuggesztív olvasmány.

Innentől fogva nem lehet sanda gyanúval illetni a mozgalmat, illetve kötelező olvasmány mindazok számára, akik hisznek a titkos társaságok nemzetek feletti összeesküvéseiben és a szabadkőműveseket is hozzájuk sorolná.

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.